a rovat írásai

Vetíthetik a Miklós cár szerelméről szóló filmet

Engedélyezték az orosz hatóságok a Miklós herceg, a későbbi II. Miklós cár és egy lengyel származású szentpétervári balerina, Matilda Kseszinszkaja szerelmi viszonyáról szóló történelmi filmdráma, a Matilda oroszországi forgalmazását, noha vallásos és ultrakonzervatív körök, monarchisták és a kaukázusi muszlim köztársaságok a nagyszabású, látványos produkció betiltását követelték.

Filmvászonra került Ötzi

A 70. Locarnói Filmfesztiválon tartják szerdán az Ötzi, a gleccsermúmia halálának fiktív történetét feldolgozó Der Mann aus dem Eis (A jégember) című német játékfilm premierjét.

Már néhány hónaposan kamera előtt állt

Augusztus 9-én lesz hatvanéves Melanie Griffith Golden Globe-díjas amerikai színésznő, akinek mozgalmas magánéletével legalább annyit foglalkoztak az újságok, mint filmes pályafutásával.

Meghalt az első Godzilla

Meghalt 88 éves korában Nakadzsima Haruo, az első, 1954-es Godzilla-film címszerepét alakító japán színész.

Leforgatták a harmadik Valami Amerikát

Befejeződött a Valami Amerika harmadik részének forgatása szerdán. A rendkívül népszerű filmsorozat legújabb része február 15-én kerül a mozikba.

Zeffirelli kórházban

Tüdőgyulladás gyanújával kórházba szállították kedd este Franco Zeffirelli világhírű olasz színházi, opera- és filmrendezőt. A 94 éves mester már a neki szentelt firenzei kulturális központ hétfő esti felavatásán sem tudott részt venni gyengélkedése miatt, nem tudott lakóhelyéről, Rómából a toszkánai városba utazni.

Nem mind arany, ami fénylik

Pontosan a 27. percnél untam meg nagyon Matthew McConaughely új filmjét, de aztán hősiesen végignéztem a maradék másfél órát, talán csak azért, hogy ez a cikk megszülethessen. Pedig úgy hallottam, hogy titokban abban is bíztak a készítők, hogy ott lesz majd a Gold a február végi Oscar-gálán. Hát nem lett ott, pedig van benne néhány dolog, ami erre predesztinálná. Mindjárt legelőször a főszereplő színész teljesítménye. Csak hát hiába minden, olyan hamar fog elsüllyedni a semmiben ez a film, hogy kettőt pislantani sem érünk rá.

Drakulics elvtárs 2018 őszétől a mozikban

Drakulics elvtárs címmel az 1970-es évek Magyarországán játszódó romantikus vámpírtörténetet rendez Bodzsár Márk. Az állam 449 millió forintos támogatásával, Nagy Zsolt főszereplésével készülő film forgatása októberben kezdődik.

Meghalt az író, aki jeles színész is volt

Hetvenhárom éves korában meghalt Sam Shepard Pulitzer-díjas amerikai író, forgatókönyvíró, színész, filmrendező.

​Meghalt Jeanne Moreau

Meghalt Jeanne Moreau színésznő, a francia filmművészet kiemelkedő alakja, a francia Művészeti Akadémia első női tagja.

124 millió egy filmplakátért

Rekordot jelentő, vagyis egész pontosan a nyilvános árverésen elkelt filmplakátok jelenlegi rekordjával megegyező áron, 478 ezer dollárért (124 millió forint) cserélt gazdát az 1942-es Casablanca című filmklasszikus olasz plakátja egy hétvégén megrendezett dallasi aukción.

Film összes cikke »

Jeanne mosolya

moroeu_lead

Január 23-án 50 éve mutatták be minden idők egyik legemlékezetesebb francia filmjét, a Jules és Jim-et, és ezen a napon ünnepli születésnapját Jeanne Moreau, aki a főszerepet játszotta. „A szabadság az, ha az ember maga választhatja meg, minek legyen a rabja” – mondta egyszer.

Édesanyja, Katherine Lancashire-ből származott, a Tiller Girls tagjaként érkezett a párizsi Folies-Bergère-be. (A Tiller-lányok olyan híresek voltak, hogy Siegfried Kracauer a testkultúra szabályosodását, a tömeges együtt-mozgás kialakulását az ő fellépéseiktől számítja, olyan hírességek is táncoltak közöttük, mint Diana Vreeland, a Vogue későbbi főszerkesztője.) Édesapjának a Montmartre-on volt étterme, itt töltött gyerekkorára így emlékszik: „Elég szigorú neveltetésben részesültem. Sok energiát fektettem abba, hogy vendéglátós apámnak bebizonyítsam, színésznőnek lenni nem egyenlő a kurvasággal.”

tiller
A Tiller Girls

Szülei válása után Jeanne nem ment Angliába anyjával, hanem a Conservatoire de Paris-ban folytatta tanulmányait. 1947-ben lépett először színpadra a Comédie-Française-ben, s csakhamar vezető színésznő lett. Ekkoriban kötött barátságot Jean Cocteau-val, Jean Genet-vel, Henry Millerrel, Anaïs Ninnel. Több kisebb filmszerep után a világhírnevet Louis Malle filmjei, a Felvonó a vérpadra (1957) és a Szeretők (1958) hozta meg számára. A Felvonó…-ról nehéz elhinnünk, hogy rendezője mindössze 24 évesen készítette. A francia új hullám emblematikus operatőrének, Henri Decaë-nek képeivel egyenrangú filmzene szerzőjének a heroinfüggőségéből kigyógyult, karrierjét újrakezdő Miles Davist kérte föl. A film csaknem hatvan év elteltével sem vált filmtörténeti leletté. A szorongás, a fájdalom érzése ugyanaz, noha változott a dekoráció, sugallja kép és zene, ahogyan azt mutatják, hogyan bolyong az éjszakai Párizsban az elkényeztetett, elegáns, látszatra hideg úriasszonyt játszó Moreau. A színésznő testbeszédével, gesztusaival sejteti, nem idegen tőle a lecsúszottak lokáljainak világa, s hogy gazdag, idős férjéhez nem feltétlenül szerelemből ment hozzá. A szájbarágós, irodalmias amerikai filmek dömpingje idején föllélegezhetünk; általában is elmondható, hogy Moreau-val „filmes filmeket” láthatunk.

moreau
Felvonó a vérpadra

A Szeretők néhány jelenetét a korabeli közízlés szexualitástól túlfűtöttnek, történetét – egy vidéki családanya férjét is, szeretőjét is elhagyja egy frissen megismert férfiért – erkölcstelennek tartotta. Szinte törvényszerű volt, hogy egyes kritikusok Moreau-t „új Bardot”-ként kezdték emlegetni. Az amerikai törvényhozásban Malle alkotása mérföldkőnek számított: ennek a filmnek az esete kapcsán írták le jogilag az „obszcenitás”-t. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága végül ejtette a vádat. Moreau maga nem ismerte el a Brigitte Bardot-val vont párhuzamot, amit Bardot visszavonulása idején így fogalmazott meg: ő a színészetben élete értelmét találta meg, Bardot-t azonban, aki ösztönös tehetség volt, egy idő után fárasztotta, nyomasztotta a hírneve, ahogyan azt a Magánélet (1962, Louis Malle) című önéletrajzi filmjében is láthatjuk. Malle jó érzékkel 1965-ben a Viva Maria! című filmben együtt is szerepeltette a két francia szexbombát, ám a film színvonala is, sikere is messze elmaradt a remélttől.

Máig eleven az Éjszaka (1961, Michelangelo Antonioni), benne a Moreau játszotta, a film ideje alatt kiábránduló feleség, Lidia alakja is. Ismét távolságtartó, zárt arcú, elegáns szépasszonyt mutat, aki beletört az elidegenedettségbe, a gazdagságba, a folytonos fegyelmezettségbe, de ragaszkodik még annyira a férje iránti érzéseihez, hogy új kalanddal nem próbálkozik. A házastársi elhidegülés problematikája hasonlít a Szeretőkben látottakhoz, ám ott a férj alakja sablonos is, háttérben is marad. Az Éjszaka Giovanni Pontanóját, a híres írót játszó Marcello Mastroianni képes megmutatni az értékek összezavarodottságát, a kiüresedés érzelmi hullámzását, s ezen belül azt, hogy egy nagy szerelem elmúlása annak is tragédia, aki számára előbb szűnt meg az érzés, s amivel – legjobb szándékai ellenére – kegyetlenül meggyötri a másikat. Az Éjszakát a két említett Malle-filmmel nem csak és nem elsősorban a nőalakok forgatókönyvi szerepe, s az azokat játszó Moreau személye rokonítja. A fájdalom érzése, a boldogság lehetetlensége, úgy tűnik, hasonló csüggedést vált ki az európai civilizáció bármelyik földrajzi pontján. Antonioni finom társadalomkritikai metaforákat helyez el anti-melodrámájában. A civilizáció úgy szorongatja az emberi természetességet, ahogyan az erotikát lokálban mutogatott látványossággá teszi, vagy ahogyan a gazdagok kerti medencébe zárják a fékezhetetlennek gondolt elemet, a vizet, s nincs az a kiadós zápor, ami elmoshatná a szokások szentesítette megkövesedett helyzeteket. Giorgio Gaslini Miles Daviséhoz hasonló filmzenét komponált, s Moreau magányos milánói sétája Antonioninál is kivezet a gazdagok szorongató világából.

moreau
Jules és Jim

1962-ben készült el François Truffaut-val Jeanne Moreau-nak az a filmje, amely először jut eszünkbe róla: a Jules et Jim. Az énekesként is sikeres Moreau énekelte a film legendássá vált dalát. A rendező – aki a Négyszáz csapásban (1959) villanásnyi epizódszerepben vászonra csempészte nemcsak Moreau-t, hanem szinte az összes filmes barátját – egy interjúban így beszélt a Jules és Jimről: „A film mindenekelőtt személyiségeket mutat be. Ha a személyiségek érdektelenek, a film is az. A korszak teljesen másodlagos. A dologba úgy vágtam bele, hogy nem ismertem a történeti filmek kényszerűségeit. Örülök ennek a tudatlanságomnak, mert különben lemondtam volna a filmről, vagy pedig korszerűsítettem volna. Úgy kezdtem hozzá, hogy nem tudtam, fél órába kerül egy álbajusz felragasztása, és egy óra egy 1910-es női frizura elkészítése.” A Jules és Jim szabad fricska lehetne, ha el lehetne tekinteni a történelmi koroktól. Így is fricska, csak nem szabad, ahogyan nem lehetett szétszórni Catherine hamvait sem, mert társadalmilag „nem volt engedélyezett”. Érdekes élmény napjainkban hallgatni az eseményeket elbeszélő narrátor nemtörődöm, fiatalosan nyegle hangján a film zárómondatait, s hozzá fölidézni a moziból Moreau hasonlíthatatlan, pimasz kis mosolyát. A történelmi koroktól sem, a társadalmi kötöttségektől sem lehet eltekinteni, hiszen Jim és Catherine koporsói pont úgy égnek a hamvasztókemencében, mint a filmhíradóban a könyvek a máglyán.

Filmtörténeti leletté váltak ezzel szemben az olyan filmek, amelyekben Moreau a kor divatjának megfelelő entellektüel konstrukciókat elevenített meg (Moderato cantabile, 1960, Peter Brook). Moreau maga az élet, a természetesség, s rendkívül pontosan képes szerepeiben fölépíteni azt az élményt, lenyomatot, amelyet az eredendő természetességét korlátok közé szorító társadalmi, emberi viszonyok okoznak az általa játszott alakoknak. Az Egy szobalány naplója (1964, Luis Buñuel) azt az utat is megmutatja, hogyan válik részévé környezetének a rousseau-i értelemben vett „égi lény”, a beszélő nevű Célestine. A film Octave Mirbeau azonos című, az 1890-es években folytatásokban, majd 1900-ban kötetben is megjelent regényének negyven évvel későbbre, a II. világháború kitörése, a fasiszta mozgalmak elterjedésének idejére transzponált változata. (A regényből egyéb adaptációk mellett két film is készült: egy 1916-os orosz, és egy 1946-os amerikai, melyet a francia Renoir rendezett.) Buñuel Célestine-je mélyérzésű, szeretetre képes lény, akinek lesújtó a véleménye a munkaadóitól, ahogyan a faluról is, ahol élnek. A „miért illeszkedik akkor be közéjük?” rossz kérdés volna az adaptáció szerint. A dolgok rendje az, hogy a túlélés érdekében be kell tagozódni abba a rendbe, ami adatott. A vidéki Franciaország négy fal közötti perverzióit, visszásságait buñueli érzékletességgel megmutató történet legkeserűbb vonása, hogy a Célestine által megvetett gyilkost, a sivár életének értelmét a fasiszta mozgalomban meglelő Josephet igazolja a történet. A kertész, kocsis, faragatlan mindenes, a film legellenszenvesebb figurája ugyanis a vonakodó lányt ezzel a szöveggel próbálja meghódítani: „Célestine, mi ketten egyformák vagyunk.” (Moreau kommentálja a film trailerét.)

2006-ban, a 10. Francia Filmnapok vendégeként Jeanne Moreau Magyarországra látogatott François Ozon Utolsó napjaim című filmjének promotálására. Az öregedést az élet természetes velejárójának tartotta, s az Ozon-filmben nagyanyaszerepet játszott. Ebből az alkalomból az Örökmozgó retrospektív vetítést rendezett filmjeiből, Barabás Klára pedig kitűnő interjút készített vele a Filmkultúra számára.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.01.24. 13:43 • Címke: nők, film, évforduló

Magyar játékfilmek