​Halott férfiak, megtört szívek

1959. március 26-án hunyt el Raymond Chandler, a krimi amerikai klasszikusa. Az ő regényéből forgatta negyven éve Robert Altman A hosszú búcsú című filmjét, ugyanebben az évben adta ki a Magvető a film alapjául szolgáló művet, az Elkéstél, Terry!-t. Húsz évvel később mutatták be Altman remekművét, a Rövidre vágvát.

Chandler lautréamont-ian enigmatikus – A hosszú álomból vett – sírfelirata felhatalmaz bennünket arra, hogy a textust az életművében meg-megbújó kontextusfüggetlen, verssor-szerű szövegek kiemelt emblémájaként kezeljük. Olyan summázatként, amely az amerikai bűnregényíró értelmezését szürrealista keretben is lehetővé teszi. Kelet-európai rokonával, Karinthy Frigyessel szemben Chandler védekezett a szürrealizmus végpontja, a lét abszurditása ellen: neki szüksége volt arra, hogy a bűnhöz bűnös is tartozzék, s az megbűnhődjön. Műveinek, de életének is tétje e kompromisszum fenntartása volt, ami nem ment küzdelmek nélkül: a lét racionalitásába való kapaszkodás következménye Chandlernél a humorérzék hiányát eredményezte. A humor híján némiképp szándékoltnak ható cinizmus visszacsapása rejtegetni, de megmutatni is akart érzelgősséget eredményezett, az igazolhatta csupán az emberi cselekedetek nem kizárólagosan ésszerű voltát. Chandler talán ezért voksolt Marlowe figurájában s a magánéletében is a rendíthetetlen ólomkatona felnőtt változatára, az alkoholista kívülálló szerepére.


Lektűrformában szolgálja föl a lélektani elemzést. Chandler a dolgozószobájában.

A keményvonalas lélektani kriminek Dosztojevszkij a legnagyobb mestere. Ő megfizette az árát annak, hogy írói eszköztára és a türelme is meglegyen ahhoz, hogy a bűnregények széles körben ismert, nálánál jóval populárisabb szerzőinél nagyobb lélegzettel meséljen. Ebbe a nagyobb merítésbe bele lehetett komponálni az irracionalitást, az abszurdot olyan módon, hogy föltűnhessenek az emberinél jóval bonyolultabb igazságszolgáltatás jelei is. A dosztojevszkiji életmű filmes adaptációi arra szolgálnak példaként, hogy a nagyregény, fellengzősebb kiterjesztéssel az „élet” összetett, zárt, szorosan egymásnak tapadó bonyolult szövetéből ki lehet húzni szálakat, azokat sztorinak tekintve föl lehet vázolni a dramaturgia által igényelt pozitív–negatív ellentéteket, majd azok mentén elmesélni valamit. A forgatókönyvíró annak tudatában adaptálta a nagyregényt, hogy kimondatlanul elfogadta: a filmes adaptáció, az irodalom vásznon elbeszélhetősége érdekében kötött a kompromisszumot. Dosztojevszkijt alighanem csak vele egyenrangú filmes szakember tudná vászonra vinni, aki a kihúzott sztori-szál csupaszságát az egész tudásával tudná fölruházni. Talán Altman meg tudta volna csinálni.

Dashiell Hammett és egyik legtehetségesebb pályatársa, követője, Raymond Chandler zanzásítva, lektűrformában szolgálják föl a lélektani elemzést, s természetesnek vehetjük, hogy jóval populárisabbak az orosz mesternél. Azt gondolnánk, könnyebb őket filmre vinni, mint Dosztojevszkijt, amit látszólag az is bizonyít, hogy máig töretlen népszerűségükhöz jócskán hozzájárul recepciójuk egyik vetülete, sikeres filmes interpretációik, adaptációik története is.


Bogart nem csak Sam Spade-ként... (A máltai sólyom, 1941, John Huston)


...hanem Philip Marlowe-ként is eszményi (A hosszú álom, 1946, Howard Hawks)

„Hammettnél végre azok követik el a gyilkosságokat, akiknek okuk van rá. Regényeiben nem azért halnak meg emberek, mert a cselekmény miatt szükség van egy hullára. Minden regényével olyat alkotott, amire csak a legnagyobb írók képesek.” – igazolta Chandler csipet elnagyolással Hammett (s némiképpen a maga) tehetségét, egyszersmind igyekezett beemelni a bűnregényt a „magas irodalom” kánonjába. Az 1950-es évektől a  posztmodern kor végéig tartott a művészeti hierarchia felbomlása, aminek köztes állomását jelzi, hogy Chandler halálakor a londoni The Times így emlékezett rá: „Azok közé tartozik, akik a bűnügyi regény közönséges ércét bányászták, és az irodalom aranyát hozták napvilágra”.

Művészetfilozófusok tucatjai e folyamatot a művészet végéhez vezető processzusként értelmezik, ám a gyakorlat erről egyelőre elenyésző mértékben látszik tudomást venni. A közönség művészetigényét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyéb kapaszkodók híján a korábbi, elvben meghaladott értékmérők, címkék, osztályozások maradékai segítségével igyekszik tájékozódni, valamelyest eligazodni, s ezen munkája közben dicséretre méltóan elviseli, hogy a zűrzavart megkoronázandó őt mint a műalkotás egyébként elengedhetetlen feltételét időnként teljesen figyelmen kívül hagyják – tegyük gyorsan hozzá, hogy Chandler nem nézte le az olvasóit.

A klasszikus kiadás az Albatrosz sorozatban

A normatív, a magaskultúrát kizárólagosan preferáló kánonok összeomlásának ugyanakkor megvan az a kétségtelen előnye, hogy a detektívregény még Magyarországon is fölértékelődhetett, noha itt az 1950-es évektől hosszú évtizedeken keresztül kultúrpolitikai elvárás volt a populáris műfajok perifériára szorítása. A társadalmi, kulturális skizofrénia praxisát az operett megítélése is jól példázza: miközben legkelendőbb kulturális exportcikkünk volt a béketáborban, a nép eme ópiumáról jó szót csak nagyon óvatosan lehetett leírni. Hasonló skizofréniát mutat az a történet is, hogy a magyar szerzők kiadására szakosodott Magvető Kiadó Kardos György igazgatósága alatt egyebek között az Albatrosz-sorozatból élt. Ennek égisze alatt éppen negyven éve, 1973-ban jelent meg Chandler húsz évvel korábbi The Long Goodbye-a is, amely kevéssé érthető módon az Elkéstél, Terry! címet kapta a magyar fordításban Papp Zoltántól. ‘A hosszú búcsú’ cím elégikus is, metaforikus is, érzelgős is: lassan, hosszan szakad el az önmagát cinikus, magányos színekben szerepeltető Marlowe a bizalomba, barátságba, a jóság értelmébe vetett hitétől. A chandleri életmű, e mindössze hét és fél regény valamennyi darabja hasonló csalódásról mesél.

A magyar fordítás az argó elavulása miatt napjainkra még hűtlenebbé lett a chandlerihez, pedig már publikálása idején sem volt éppen naprakésznek mondható, vagy éppen széles körben érthető. A nyelvezet újra és újra nagyokat döccen, emellett a beszélt nyelvi alap maga sem szilárd. A szocializmus egyebek között azért volt magasabbrendű, mert keretei között előbb-utóbb el kellett tűnnie a bűnözésnek, ezért az argó is kiveszésre ítéltetett, nem tudott beágyazódni a köznapi nyelvbe, amely maga is elfojtásos, öncenzúrás, darabos volt. Következésképpen a magyar nyelvben egészen a rendszerváltásig nem volt, nem lehetett esély megalkotni az irodalmi megfelelőjét a hollywoodi, chandleri természetes, argóval megszórt gördülékenységnek. A bűn világáról magyarul nem lehetett hitelesen szólni, hiszen a hivatalos társadalmi közbeszéd gyógyítandónak, megoldhatónak, kijavítandónak tartotta a bűnt, s mivel mégsem volt képes úgymond „megoldani” a bűnözés devianciáját, az elhallgatás, az elfojtás, a megbélyegzés nem éppen elegáns, de erőből évtizedeken át alkalmazott módszerével tüntette el.


Ideális lelki vezető a felnövéshez

Chandler, akit szokásosan az „analitikus detektívregény” mestereként említenek, s aki az amerikai nagyvárosi, elsősorban hollywoodi helyszíneket az elsők között emelte regényeibe, a bűnözők és bűnüldözők közötti határok elmosódottságát szakadatlanul reflexíven írta le. Még csodálkozott rajta, nem tartotta természetesnek. A „hard boiled” műfaj első nagy személyiségét, Philip Marlowe-t azért fedezik föl maguknak újabb s újabb generációk, mert e csodálkozás miatt személyében nagyon pontosan testesül meg az a határvonal, ahogyan az ember felnő, s önmagává válik.

Segítségével arcunkat megőrizve, azaz látszólag blazírtan, mégis lelkünk legmélyéig élhetjük meg azt a szörnyűséget, amit az egyedfejlődés során az embernek az életben maradás érdekében kényszerűen s nagyon nehezen meg kell emésztenie: hogy nincs Mikulás, dehogyis van igazság, még csak az igazságszolgáltatásban sem reménykedhetünk, s mégsincs más választásunk, a lehető legkevesebb kárt kell okoznunk. Marlowe ideális lelki vezető a felnövéshez: olyan katalizátor, aki azt is megtanítja, hogy semmi nem védi meg az embert a világban, ha önmaga nem képes megvédeni magát. Védekezni pedig csupán a megismerés révén lehet, ezért muszáj érintkezésbe lépni a világgal, akármilyen legyen is az. A magándetektív kettős szorításban él: kénytelenségből, megélhetése miatt része durva környezetének, képes is adekvát válaszokat adni annak brutális kihívásaira, ám igyekszik kapaszkodni mindenbe, ami több, szebb, jelentékenyebb lehetne. Érzelgős cím A hosszú búcsú? Nem érzelgősebb, mint amilyen nehéz azzal a tudással élni, hogy az embert éppen az érzelmei miatt lehet a legjobban sarokba szorítani, kihasználni, megalázni.

Chandler világában a jobb lehetőségeket, a szépséget többnyire a nők képviselik, a nők, akiket elsősorban a fizikai szépségük jellemez. Ezek a nők nem túl bonyolult személyiségek. Varázsuk ésszel leküzdhető; pontosan tisztában vannak azzal, milyen macsó világban kell helytállniuk, s hogy ebben a világban éppen milyen „női” eszközt kell bevetniük. A terep üzletiességének esszenciáját egy Marilyn Monroe-nak tulajdonított mondás írja le frivolan, de pontosan: „Hollywood olyan hely, ahol ezer dollárt kapsz egy csókért, és ötven centet a lelkedért.”

Altman A játékos forgatásán (1992)

Orosdy Dániel, aki némileg gúnyolódva Altman érzelgősségén „mézeskalácsszívű”-nek nevezi a rendezőt, 1973-as filmadaptációjáról így ír: „Az Elkéstél, Terry története csak távoli hasonlóságot mutat a filmváltozatéval, viszont utóbbi zavarossága kiválóan helyettesíti előbbi megfilmesíthetetlen cselekményét, ráadásul Gould és Altman Marlowe-ja autentikusabb még a Bogart–Hawks-féle karakternél is. A hosszú álomban ugyanis Bogey leginkább a gazdag Bacall-lal vált sikamlós párbeszédeket, és végül ugatós, de nem harapós ölebe lesz vagyonos kedvesének. Gouldról kevésbé süt az élettapasztalat és a gyűröttség sármja (ami tagadhatatlanul része a magánhekus mítoszának), viszont tényleg a chandleri hőst hozza: a gáncstalan lovagot, aki őrzi a becsületet és titokban hisz a húsvéti nyusziban, még ha külseje és dumája alapján ez nem is egyértelmű.”

Pápai Zsolt más oldalról közelíti az általa „hurrápesszimistá”-nak tartott Altmant: az 1970-es években készült filmjeit a társadalom jobbítására tett kísérletként értelmezi. „Egyik fő célja az volt, hogy a műfaji szerkezeteket konkrét társadalomkritikai tartalommal töltse meg. Abból a feltevésből indult ki, hogy a filmműfajoknak jelentős szerepük volt az újvilági mítoszok megszületésében, sőt idővel az ideális világ képét mutató hollywoodi filmek – melyekben a produceri igazságszolgáltatásnak hála mindenki megkapja, ami neki dukál – a hazug amerikai álom reklámhordozói lettek. A műfajok értő megvariálásával, szakavatott áthangolásával azonban leleplezhetőek az általuk szült és táplált hamis mítoszok, vélte Altman. Ezzel az ideológiai útravalóval ellátva hideg fejjel, mérnöki precizitással látott hát a műfajok szétszereléséhez.”

Akad olyan osztályozás, amely szerint a második legjobb Altman-film A hosszú búcsú (kevésbé meglepő, hogy Rövidre vágva az első). A film adaptációként érdekesen inadekvát. Ahhoz a meglehetősen nagy eltéréshez képest, hogy a barátságban csalódott Marlowe a történet végén önnön kezébe véve az igazságszolgáltatást, a francia középfajú bűn- és vígjátékfilmek mintájára minden különösebb rákészülés vagy lelkifurdalás nélkül lepuffantja az őt átverő barátját, Terryt; tulajdonképpen a többi változtatás legfeljebb hódolat az 1970-es éveknek: Marlowe nők iránti vonzalmát egy fontos mellékszerepet játszó macska, illetve a meztelenül táncoló, jógázó szomszéd lányok hivatottak képviselni. A képek tökéletesek (Zsigmond Vilmos munkája), a zene majdnem annyira cinikus, mint a M.A.S.H. egésze, a statisztaként föltűnő Arnold Schwarzenegger felsőteste pedig a történethez sehogyan sem illő férfisztriptíz-jelenetet generál. A jelenet szervetlensége a nagy Altman-filmekben, elsősorban a Nashville-ben és a Rövidre vágvában az élet lényegét jelentő epizódszereplő–főszereplő esetlegességének dinamikáját mutatja meg, működésképtelenül. Összességében A hosszú búcsú altmani változata napjainkban filmként talán kevéssé élvezhető, viszont ragyogóan magába sűríti az 1970-es éveket, ahonnan vétetett.


8’16-nál a jövő sztárja, Arnold, az osztrák pampák ifjú hőse – kihagyhatatlan férfisztriptíz Altmantól

Chandler maga, akinek minden művét megfilmesítették, s akinek a filmes szakmáról nem volt éppenséggel hízelgő a véleménye, erre az adaptációra joggal mondhatta volna: „Hollywoodban a jó forgatókönyv olyan ritka, mint a szűzlány”. Altman ezt a filmjét kivéve minden egyéb esetben ragaszkodott hozzá, hogy maga írja a könyveit. Robert Carven írásait is ő alkalmazta filmre a Rövidre vágva forgatókönyvéhez. Nem kell önmagába zárt magándetektívvel bajlódnia az ötvenes vagy éppen a hetvenes évekből, ez az ő terepe. Itt mindenki főszereplője a saját életének, a filmhangot is csak az érthetőség kedvéért tisztítja meg annyira-amennyire, fontosabb, hogy valósághű maradjon. Nincs főhős, nincs lehetőség pózra, megjátszásra. A szappanoperákhoz hasonló folytatólagos, cliffhangerekben bővelkedő epizodikusság lassan a beletörődés érzelemmentességéig visz a dühtől, a tennivágyástól. Milyen egyszerű rövidre zárni, kijelenteni, hogy a civilizáció, elsősorban a racionalitás szörnyeteget csinál az emberből, s az élet alapjává a szerelem, szeretet helyett a józan megfontolás vált! Megkerülhetetlen az önvizsgálat: menekülés helyett lepaktálnánk-e az esetleges elviselhetetlen helyzettel? Mondjuk, ha megszerveztük, hogy elmegyünk horgászni, s jól fogjuk érezni magunkat a természet lágy ölén akkor is, ha az idilli öbölben egy női hulla úszkál?

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.04.08. 11:01 • Címke: évforduló, irodalom, film