Nem bírtak a hatalmas szivarral
Voltak olyan idők is, amikor hatalmas, gázzal töltött szivarok röpködtek
az égen. Volt, hogy csak kirándulókat, utazókat vagy árut szállítottak,
máskor pedig bombákat potyogtattak gyanútlanul alvó falucskákra. De olyan is volt, hogy harcias indulókat és szónoklatokat harsogtak a magasból. Ezek voltak a kormányozható léghajók, a zeppelinek. Az egyik legnagyobbat ebből az amerikaiak építették.
Kevesen tudják, hogy kormányozható, merev vázas léghajót először egy szerencsétlen sorsú magyar feltaláló, a keszthelyi Schwarz Dávid készített. 0,2 milliméteres alumíniumlemezekből építette meg kúpban végződő henger alakú szerkezetét. Sajnos a próbarepülések kezdetén Schwarz elhalálozott, amikor pedig 1897 novemberében a nyilvánosság előtt is sikerrel mutatták be 38 méter hosszú és 12 méter széles, hidrogénnel töltött szerkezetet, a közönség soraiban ott volt egy nyugdíjas katonatiszt, bizonyos Ferdinand von Zeppelin is, aki azon nyomban meg is vette a szabadalmat az özvegytől. A katonai nyugdíj, no és a grófi jövedelmek sem voltak elegek a fejlesztésre, így az első igazán használható zeppelin (LZ2) kölcsönből és erre a célra szervezett lottójáték bevételeiből emelkedhetett a levegőbe 1906. januárjában. (Az első felszállás az LZ1-gyel 1900. július 2-án volt a Boden-tóról, de a hajó nem volt tökéletes, a pénz elfogyott, Zeppelin el is adta ócskavasnak az egészet). A gróf úr szivarja aztán az első világháború kezdetére már több mint 160 méteresre nőtt, 25 ezer köbméter gázt nyelt el és nyolcvannal tudott repeszteni. (Ezek az adatok a világégés végére 200–70 000–130–ra módosultak.)
Egy zeppelin
E lomha légi bálnák nem sok sikert hoztak a császári seregnek, a háború első heteiben mindjárt hármat le is lőttek belőlük. Így a vezérkar úgy döntött, hogy menjenek csak át a haditengerészethez, röpködjenek a tengerek fölött ellenséges hadihajókat keresve. A háború végén, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a győztes mindent – így a zeppelineket is – visz, a kezelőszemélyzet megsemmisítette a flotta nagyobbik részét a hangárokban. A hangárok amúgy is nagy veszélyforrások voltak a léghajókra nézve, hiszen nagyon sok úgy ment tönkre, hogy egy hirtelen jött szélroham, vagy a kormányos ügyetlensége miatt a hangár kapuja, vagy oldala rommá zúzta a sérülékeny szerkezetet.
A felhajtóerőt biztosító gyúlékony hidrogén ugyan cellákra bontva volt elhelyezve a hajótestben, de ez sem oldotta meg a rendkívüli tűzveszély problémáját. Mert ha egy kamra tartalma villámtól, más kisüléstől, vagy éppen gyújtólövedéktől meggyulladt, annyi lett a hajónak is. Pedig a háború után újabb virágkora kezdődött a léghajózásnak, hatalmas léghajókkal járták körbe a földet és szállították menetrendszerinti járatokkal az utasokat és az árut. Egészen 1937. május 6-ig tartott ez a reneszánsz, amikor porrá égett New Jersey-ben a leszállófélben lévő LZ 129, a Hindenburg. A 97 utasból valami csoda folytán csak 35-en haltak meg. Megoldást jelenthetett volna a hélium mint töltőanyag használata, de ebből nem volt valami sok, olyannyira, hogy 1923-ban a Föld rendelkezésre álló héliumát beletették az amerikai ZR-1 USS Shenandoah-ba.
A Magyar Világhíradó 1932. júniusi tudósításában szereplő másik amerikai óriás, az Arcon (360 méter hosszú, 55 méter magas, 100 méter széles, 184 000 köbméter űrtartalom és 130 kilométeres óránkénti sebesség) viszont a léghajókra nagy veszélyt jelentő viharok egyikének áldozata lett. A hajó gondolájából rögzített képsorokon jól látható, hogy az erős szél gyakorlatilag meghiúsítja a kikötést, hiába kapaszkodik a kötelekbe egy kisebb tömeg, nem sikerül az orrát lehúzva földre kényszeríteni a hajót. Sőt, a felirat szerint az három embert föl is ránt magával a magasba. Közülük egy tud megkapaszkodni tartósan a kötelekben és sokáig az ég és föld között, élő horgonyként utazik a következő kikötő felé. Ő valószínűleg megúszta néhány karcolással a kalandot, viszont 1933 áprilisából már arról szól a tudósítás, hogy viharban kigyulladt és a tengerbe zuhant az Arcon, és 78 fős személyzetéből csak négyen maradtak életben.
PL