Nemzetközi szakértők egy csoportja szerint százszázalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda halálát nem rák okozta, ahogy azt annak idején a katonai rezsim állította a dél-amerikai országban.
Hatvan éve, 1957. október 25-én kezdődött az 1956-os forradalom utáni Kádár-kormány nagy nemzetközi visszhangot kiváltó koncepciós jogi eljárása, a „nagy íróper″.
Október 24-én lesz hetvenöt éves Serfőző Simon Kossuth- és József Attila-díjas költő, író.
Kazuo Ishiguro angol írónak ítélte oda idén az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését.
Előkerült Ernest Hemingway első elbeszélése, amelyet még tízéves korában írt. A fikciós útinaplót két Hemingway-kutató, Sandra Spanier és Brewster Chamberlin találta meg egy Key West-i magánarchívumban.
Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából emlékházat és domborművet avattak az író egykori iskolájában, a debreceni Dóczy gimnáziumban.
Madách Imre Irodalmi Napokat tartanak a szlovákiai Alsósztregován és a Nógrád megyei Csesztvén; a pénteki és szombati rendezvény programjait Arany János születésének 200. évfordulója jegyében állították össze, és megemlékeznek a két költő barátságáról is, tájékoztatta az MTI-t a csesztvei Madách Imre Emlékház munkatársa.
Hatvan éve, 1957. október 3-án halt meg Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító.
Kétszáz éve született Tompa Mihály, népdalokból kiinduló édes-bús elégiák és hazafias versek szerzője. Három település református lelkésze, és Petőfi, majd Arany barátja. Aki végül is három faluban élte le életét, és vetette papírra tekintélyes életművét.
A magyar dráma napját 1984 óta rendezik meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve.
Nagy valószínűséggel Stephen Edwin King írással tölti 70. születésnapját is. Na jó, mondjuk inkább, hogy azért reggel még bepötyög néhány bekezdést az aktuális műből, és csak azután adja meg magát a nagy napnak. És ünnepelheti, ünnepeltetheti magát, mert valószínűleg ő a világ legismertebb, és legelismertebb élő írója.
Az elmúlt héten új Petőfi-relikviákkal gazdagodott a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye. Közülük most a költő pénztárcáját vesszük közelebbről szemügyre.
Akit abban a kiváltságban részesít az élet, hogy saját szemével láthatja Petőfi Sándor eredeti pénztárcáját, úgy készül erre a találkozásra, hogy egy öreg, kopott, málladozó bőrszütyőt képzel maga elé, amelybe fénykorában is csak csúfolódni jártak az érmék. Úgy érezzük, a pénzzel és a világgal egyaránt hadilábon álló költőnek ilyen buksza dukálhatott, amely – tovább folytatva ezt az előítéletes gondolkodást – talán a legjelentéktelenebb, mi több: leginkább restellt használati tárgya lehetett. E markáns elképzelésünkkel akár még arra is vállalkozhatnánk, hogy látatlanban mondunk véleményt Petőfi bugyellárisáról, amely jelen pillanatban a tulajdonosáról elnevezett budapesti irodalmi múzeum egyik új szerzeménye, legbecsesebb kincse. Ha ez a buksza valóban csak egy durván fércelt, az idő vasfoga által feketére csócsált tucatáru lenne, korabeli tömegtermék, amelyhez a megszólalásig hasonló darabokat rángattak elő a márciusi ifjak, midőn a Pilvaxban fizetni méltóztatták a cechet; tehát ha Petőfi bukszája csak egy ipari termék lenne, huncut mosollyal állapítanánk meg, hogy telibe trafáltuk az igazságot.
De mindez csupán alaptalan hipotézis, és szerencsére az is marad. Petőfi bukszája ugyanis nem elégszik meg azzal a szerepkörrel, amelyet a történelem egy használati tárgy számára kioszthat. Már egy gyors rápillantással megállapítható, hogy a kis bőrtasakról szőtt elképzelések abszolút tévesek: egy méltóságteljes, hármas osztatú, miniatűr triptichonról van szó, amely sokkal inkább tűnik bárhol felállítható, liliputi mise celebrálására alkalmas oltárnak, mint koszos rézpénzek tárolójának. Kiterítve nagyjából akkora, mint egy modern táblagép, és talán ez nem is olyan vad túlzás, mint amilyennek első hallásra tűnik.
A tárcát Szendrey Júlia sajátkezűleg hímezte ki, és nem is akárhogyan. Egyfajta rejtjelezésnek is beillő üzenetet varrt rá a két szárnyára, azzal a gobelintechnikával, amelyre a mai lányok már úgy tekintenek, ahogy annak idején a szüfrazsettek néztek a halcsontos fűzőre. A tárca egyik oldalán meztelen puttó nyújt át virágcsokrot, lába mellett a felirat: Pest, 1848. Sándornak. A másik oldalon nemzetiszínű lobogó és a "Talpra magyar versért" szöveg látható. A díszítést Szendrey Júlia nem közvetlenül a buksza anyagát képező jóféle magyar kecskebőrre, hanem egy utólag rávarrt szövetre hímezte rá, de ez a munka így sem egy délutánt vehetett igénybe. Az eredmény viszont egy minden apró részletében kultikus tárgy lett, amely kettős funkciót szolgált. Attól a pillanattól, ahogy Petőfi ezt a pazarul kicicomázott, és a hitvesi szeretet ékes bizonyítékává avanzsált pénztárcát a zsebébe süllyesztette, az izzásig erősödött benne az a már-már misztikus kapocs, amely elválaszthatatlanul Júliájához kötötte őt. A buksza mérete kizárta azt a lehetőséget, hogy a költő a farzsebében, alantas testtájékának közvetlen közelében tárolja, ehelyett csakis és kizárólag mentéje belső zsebében, a szíve fölött rejtegette.
Szendrey Júlia okos, magabiztos nő volt, jól tudta, hogy a hímzés nem csupán esztétikai célokat szolgál. Ezt a bugyellárist Petőfi mindig azzal a pátosszal varázsolta elő a rejtekhelyéről, amely a forradalom első számú költőjétől joggal és okkal volt elvárható. Ebből a megközelítésből az már teljesen mellékes, hogy a buksza mennyire és milyen mértékben volt képes megfelelni az alapfunkciójának, ami ugyebár nem más, mint a belégyömöszölt pénzek egyben tartása.
A nemzeti jelleggel felruházott, és ezáltal Szendrey Júlia áldását is magán hordozó tárgyat Petőfi gyaníthatóan nem azon a hétköznapi módon használta, ahogy ma egy kínai bukszát szokás. Istentől való vétek lett volna például az, hogy ha csak úgy hanyagul odaveti a zsíros, borfoltos kocsmaasztalra. Az ilyesmi sem lelki pedig sem spirituális okokból nem férhetett bele a lánglelkű költő értékrendjébe, ezért – és ezt a tárca mai állapota egyértelműen bizonyítja – a lelki üdvösségével egyenes arányban kímélte.
Nincs rá semmilyen bizonyíték, de nagyon is hihető, hogy ez a dicső buksza csak elvétve látott pénzérméket, mert azokat a költő továbbra is a nadrágja vagy a kabátja zsebében csörgette. Ebben a szeretve tisztelt tartóban inkább finom papírosra írt levelek, rövid jegyzetek, netán verskezdemények sorakozhattak, amelyet az a piciny ceruza is igazolni látszik, amely még mindig ott díszeleg a tárca jobb szárnyának kifejezetten erre a célra kialakított bőrfülecskéiben. Mindazon túl, hogy ezzel a parányi íróeszközzel Petőfi pompásan jegyzetelhetett, be is zárhatta, pontosabban bereteszelhette vele a bukszáját. A becsukott és zsebretehető méretűvé alakított bőrtárcán ugyanis ezzel a művelettel összezárultak a két ellentétes szárnyon kialakított bőrfülecskék, amelyeken a ceruzát átcsúsztatva megakadályozható volt a kinyílása. Ne felejtsük el: mindez még a tépőzár és a patentgomb feltalálása előtt történt, vagyis a maga idején ez volt a "kütyütechnika" egyik csúcsa.
Mindezen felbátorodva elmondhatjuk, hogy Petőfi bugyellárisa egyfajta "csúcskütyü" volt a maga idejében, egyfajta telefon nélküli okostelefon, amelyből meglehet, hogy a pénz gyakorta hiányzott, de mindig telis-tele volt hitvesi szeretettel. Ez a sugárzás árad belőle ma is, és teszi még inkább felbecsülhetetlen értékűvé. Csakúgy, mint Petőfi életműve, ez is egyedi és megismételhetetlen.
Majoros Sándor