Tömegek színpadon és a síron túl
A május 19-én éppen 120 éve született Bajor Gizi (1893–1951). Sok száz szerepéről, a közönségre és a mesterségre gyakorolt hatásáról érdemes végigböngészni Rédey Tivadar színháztörténész róla szóló, nyomtatásban meg nem jelent kéziratát, vagy a Színészkönyvtár rá vonatkozó részletgazdag fejezeteit.
Azonban, ha a filmhíradók között próbálunk a legendás színésznő nyomára akadni, sajnos csak temetésének felvételét találjuk meg. De ez sem érdektelen. A narrátorszövegből úgy tűnik, a Rákosi-rendszer megrendülten búcsúzik a (megelőző) korszak meghatározó művészétől. A temetésen egy miniszterhelyettes mondott beszédet, a Nemzeti Színház nevében a nagyhatalmú igazgató, Major Tamás, a színészkollégák részéről Somlay Artúr búcsúztatta. A megrendült szavak, a harmónia és gyász mögött valójában azonban komoly feszültség húzódott meg.
A színésznő tragikus haláláról és annak következményeiről keresztfia, Vajda Miklós emlékezik meg az Anyakép, amerikai keretben című önéletrajzi regényében (2009). Bajor Gizi az író édesapjának előző felesége volt, és kulcsfontosságú szerepet játszott az utána következő feleség, az író édesanyjának életében is. A színésznő nagyvonalúságára és emberi kvalitására jellemző, hogy nem lett az új feleség riválisa, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon sokat segített a családnak. Többször megmentette például az életüket: minden színészi tehetségét, íráskészségét felhasználva kimentette őket a nyilasok fogságából éppúgy, mint Rákosi börtönéből – mint ahogy erre az alábbi részlet utal is. Vajda Miklós egyébként az apja és Bajor Gizi szerelmének történetét is megírta, levelezésük alapján („Mert szeretet nélkül én meghalok” – Bajor Gizi és Vajda Ödön szerelme és házassága leveleikben, 2012) – de ez már (vagy még) egy másik történet. Térjünk vissza a temetésre. Vajda Miklós visszaemlékezése egészen más megvilágításba helyezi a filmhíradó képsorait. Bajor Gizi nem ilyen temetést akart...
|
„Bajor Gizi szörnyű halála anyám első szabadulása után hat héttel következett be. Gizi fantasztikus leveleivel hónapokig ostromolta az anyámért Rákosit, aki sokáig nem válaszolt, de közben felkészült, referáltatott magának az ügyről, végül kegyesen fogadta a színésznőt, aki ösztönös ravaszságát, zseniális színészi és női fegyvereit bevetve, a diktátor hiúságára épített, és végül kieszközölte nála az ideiglenes szabadulását. Közben férje, Germán Tibor fül-orr-gégész professzor orvosi táskájában már jó ideje ott lapult az ampulla, amelynek tartalmával 1951. február 12-én reggel meg fogja ölni, majd önmagával is végez.
Germán tartósan furcsa viselkedéséből régóta sejtettük, hogy készül valamire, de senki sem léphetett közbe. Tébolyában azt képzelte, hogy imádott feleségének fülbaja nemcsak a színészi pályája végét jelentő megsüketüléshez, hanem a halálához vezethet. A boncolás súlyos személyiségzavart eredményező agykéregsorvadást állapított meg; Gizinél azt, hogy fülének nem volt semmi baja. A kettős halálhírt „tragikus hirtelenséggel” bekövetkezett eseményként jelentette be a sajtóban megjelent kormányközlemény, ami az akkori ködösítő szóhasználatában köztudottan öngyilkosságot jelentett. Gizi mélyen hívő, bár vallását nem gyakorló katolikus volt, aki egyházi temetést kívánt magának. Meglepetésére a kormány beleegyezett. Nyilván megtudakolták, hogy az egyház öngyilkosokat úgysem temet, így tehát a kommunista diktatúra abban a színben tüntetheti fel magát az ország közvéleménye előtt, hogy nagyvonalú engedményt tett a térdre kényszerített katolikus egyháznak, ám az megtagadta Bajor Gizi végakaratát. Gondoskodtak róla, hogy ez a magyarázat terjedjen el. Az ország legnépszerűbb művészének temetésén hatalmas tömegre kell számítani. A család beleegyezésével, mint egykori ciszter diák és Gizi keresztfia, fölkerestem Esztergomban a bebörtönzött Mindszenty bíboros-prímás helyettesét vagy képviselőjét, hogy elmagyarázzam neki a helyzetet, és Gizi szóban sokszor kimondott kívánságának érvényt szerezzek, megpróbáljam elérni az egyház részvételét a temetésen.
A főpap, úgy emlékszem, érsek, aki fogadott, egy sápadt, komor ember, nyilván sejtette, talán tudta is, hogy lehallgatják. Le sem ültetett, egy ablaknál álltunk, és ő szótlanul hallgatta magyarázatomat. Előadtam, hogy nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt, de bizonyítani persze nem tudtam. A fejét rázta, lassan, komoran, súlyosan. Megpróbáltam más oldalról hatni rá: az egyháznak most, nehéz helyzetben páratlan alkalma nyílna arra, hogy nagy nyilvánosság előtt megmutassa magát: él és működik. Erre is csak a fejét rázta. Aztán mégis csak megszólalt: „Öngyilkosokat nem temet az egyház, ön is tudja jól", mondta. Alig tudtam elfojtani a méltatlanságomat. Volt még egy utolsó érvem: anyámnak jutott eszébe, hogy annak idején, az öngyilkos miniszterelnök, Teleki Pál temetésén igenis szerepelt az egyház, vagyis tehet kivételt, ha akar. Ez sem hatott. »Kérem, mondja meg a családnak, hogy nagyon sajnáljuk, de öngyilkosokat nem temetünk, és még Bajor Gizivel sem tehetünk kivételt.« Azzal elbocsátott. Az volt az érzésem, hogy utasításra beszélt.” (Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben, Magvető, 2009) |
mandarchiv.hu