Tíz esztendő két aratása
Tíz év nagy idő egy ország életében. Sok minden megtörténhet, még az is,
hogy a grófoknak és hercegeknek végképp leáldozik, és azok kerülnek
hatalomra, akik addig a törvények elől bujkáltak vagy éppen börtönben
ültek.1937 júliusában Habsburg József főherceg jelenlétében indul Bánkúton az aratás, tíz évvel később már Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes látogat el a háború után földhöz juttatott új gazdákhoz. Ha jobban megnézzük a felvételeket, sem a főhercegnek, de Rákosinak sem nagyon örültek azok, akiknek dolgoznia kellett kánikulában a földeken. Nincs dalolás, messze szálló kacaj a búzatáblákon.
Pedig a romantikus, jócskán kiszínezett kép, ami sokáig élt a parasztságról, tele van dallal és ünneppel. Ezek a kellemes elfoglaltságok voltak hivatva felejtetni azokat az erőfeszítéseket, amelyek a parasztnak jutottak élete folyamán. Ebbe a világba, az örökös körforgásba, amely egyrészről a szántástól az aratásiig, vagy a születéstől a halálig tartott, a termőföld felett rendelkezők – akár a hitbizományok urai, akár a téeszelnökökön keresztül a Párt – talán idegen testek voltak. Osztrák vagy dán mintára, megfelelő birtoknagysággal rendelkező családok szabad társulásai, szövetkezései kellettek volna. Ellenállásba ütközött, vagy passzivitást váltott ki, ha a nagybirtokos új gazdálkodási módszereket, eszközöket vezetett be, de az sem vezetett sehová, ha csak arra figyelt, hogy az életmódjának fenntartásához szükséges pénzt kitermeltesse. És nem is lehet vitás, hogy a ’45 után földhöz juttatottak közül – akik egyébként talán még hálásak is voltak ezért az új uraknak – bizony kevesen örültek, mikor híre ment a várható szovjet mintájú kollektivizálásnak.
A MAFIRT Krónika kamerája nem véletlenül került Galyán József újgazda 8 holdas birtokára. A háborút ép bőrrel megúszó szikár fiatalember a magyar paraszt egyik archetípusaként láthatóan tűzön-vízen keresztül menne családja boldogulásáért. Búzatábláját vélhetően gazdatársával kaszálja, a feleségek a marokszedők, az előre legyártott kévekötözőket a hátukra véve dolgoznak a férfiak után a tikkasztó hőségben. Amit nagyon ügyesen mutat meg a szerkesztő a lógó nyelvű kutyával és a kisebb birkanyájjal, amely egy csenevész fa árnyéka alá zsúfolódik be levegő után kapkodva. A narrátor által emlegetett gépeket, amelyekkel az ipari munkásság segítette a vidéket, hiába keressük a ’47-es felvételeken. Ahogy láthatóan 1937-ben József főherceg is jobban bízott a kaszában, sarlóban és a munkáskézben. Pedig már a XIX. század végétől Európában is elterjedtek például azok a lóvontatású, mechanikus kaszálógépek, amelyekkel ki lehetett volna váltani az aratás legnehezebb részét, a kaszálást.
A tudósítás csúcspontja, Rákosi megérkezése a kicsit kaotikus vágás ellenére elég hatásos lett. A pártvezetőt, ahogy illik, már több arató fogadja, a kereskedőcsaládból származó Rákosi pedig úgy rágcsálja a szemeket, mintha értene is a dologhoz. Kommentáló szöveggel kísért kaszálási kísérlete viszont jól mutatja, mennyi köze van az aratáshoz. Az erősen meglendített kasza mindkét esetben elakad a vágás végén, nincs igazi erőnlét és rossz a technika. Ami végső soron nem mondható el a tudósítás szerkesztéséről, hiszen a József főherceg arisztokratikus kívülállásához (szinte elviseli, ahogy az asszonyok ráakasztják a kalászfonatot) képest Rákosi esetlen kacsázásával, csirkepörkölt kóstolásával jóval emberibbnek, szimpatikusabbnak tűnik. Bánják is majd az agitátorok által a forró kályha mellé kényszerített gazdák, hogy akár egy pillanatra is hittek neki.
PL