Akkor már miért nem a drótostótok?
Vajon milyen indíttatásból került be a Magyar Világhíradó riportjai közé 1939 elején a szlovák népi kerámiáról szóló anyag? Talán bizony az első bécsi döntés miatt ért veszteségekért kívántuk kárpótolni egykori nemzettársainkat? De akkor miért nem szép szőtteseikről, vagy a remek pásztorfaragásokról készült kisfilm? Vagy a drótostótokról, bár ez azért érthető, hiszen ez utóbbi foglalkozás nem volt a legelőkelőbbek közül való.
Olyannyira, hogy a Magyar Film Iroda jelenleg ismert felvételei közül egyen sem szerepel ez a meglehetősen furcsa kenyérkereset. Furcsa, mert a leginkább Árva, Liptó, Abaúj és Trencsén vármegyékből a fővárosba és más, a Felvidékhez közelebb eső városokba, falvakba érkező vándor mesteremberek a széttört cserépedényeket reparálták meg, drótozták össze – innen is van az elnevezésük. Ez ugyan mai szemmel nézve meglehetősen hihetetlen eljárás – ha leesik egy tányér, megy is a kukába – a 19. században, de még a 20. elején is még nagyobb értéke volt az ilyen dolgoknak. Olyannyira, hogy néhány fillérért, pengőért érdemes volt egy komolyabb edényt cserepenként összeragasztani és fonott dróthálóval megerősíteni. (Ezt az eljárást egyébként ép edényeken is alkalmazták, megelőzendő a bajt.)
A drótostótok másik szakterülete (a vándorcigányokkal együtt) a kilyukadt fémedények befoltozása volt. A leírások szerint a fazék alján keletkező lyukat lecsiszolták, majd csirizzel kívülről és belülről is bádogból foltot ragasztottak rá, amit szegeccsel meg is erősítettek. (Hogy aztán mennyire bírta a csiriz a tüzet, forróságot, az egy érdekes kérdés.) Minden esetre a nagykalapos drótostót, a jellegzetes palócos magyarságával színfolt volt, a hátán cipelt fa szerszámos láda mellett híreket vitt és hozott, miközben nagy hangon kínálta szolgáltatásait. Nem valamiféle kalandvágy vitte ki az országútra, hanem a fentebb felsorolt, szlovákok lakta megyékben uralkodó szegénység. Itt az állattartás és az erdőgazdálkodás mellett más munka nem igen volt, ezért népes társaságok jártak le mondjuk az Alföldre részesben aratni a nagy uradalmakba. A másik tót „idénymunka” mellesleg a főváros felépítése volt, mert a virágkor nagy építkezésein kivétel nélkül megtaláljuk a szlovák kőműves mestereket, pallérokat és segédmunkásokat (culáger).
A magyarországi mozikban 1939 februárjában bemutatott felvételeken mindezek ellenére egy fazekas manufaktúrát láthatunk munka közben. Az edények, kisebb szobrok, nippek előállításáról nem tudunk meg újat (00:00:19-nél azért furcsa, nagyfejű, csenevész testű, talán karikatúrának szánt szobrok is vannak), így tehát jogos a kérdés: miért került be az aktuális összeállításba éppen ez a 40 másodperc? Nem volt kéznél más anyag, vagy tényleg békülékeny hangot kívántunk megütni északi szomszédainkkal szemben?
PL