A korabeli rendszerkritikus filmek sokszor pontosabb képet nyújthatnak a pártállami rendszerről, mint a retrospektív, elemző dokumentumfilmek. A Keserű igazság (1956) révén megismerhető a munkaverseny és a tervgazdálkodás ellentmondásossága, illetve a morális kontroll elvesztése. Az Eltüsszentett birodalom (1956) a diktátor lélektanát és udvartartásának működését érzékelteti szemléletesen. A tanú (1968) a koncepciós pereket és az ÁVH módszereit mutatja be; A megfelelő ember (1969) a minden szinten létező korrupt, „urambátyámos” kapcsolatrendszert; A csodacsatár (1956) az államcsínyt és a tömegek manipulálását; az Ének a búzamezőkről (1947) a vallásos magyar paraszt föld iránti szeretetét. A nagyrozsdási eset (1957) pedig szatíraként is az 1956-os forradalom legpontosabb allegóriája. A filmek műfajilag változatosak: dráma, szatíra, vígjáték, mesefilm, parabola.
A nagyrozsdási eset (1957, rendezte: Kalmár László)
1. rész
szempontok: A hatalom propagandája; Bilinszky főtalpnyaló (utalás lehet Pilinszky Jánosra); Halapál Ödön fürdőigazgató (és ikertestvére mint Károlyi Mihály); Halapálné szobra és a tanácselnök festménye (személyi kultusz); suttogó alkalmazottak (az ellenállás csírái); csókolózó szerelmesek (Gábriel kitörési kényszere); „Szabadság kávéház” (a pártállami diktatúra fő jelszava); Gábrielben érik a „forradalmiság” (letört kilincs)
2. rész
szempontok: Barka Sándor borellenőr, akit miniszternek néztek Nagyrozsdáson (hasonlóság Nagy Imrével); egérízű bor; Koronkai János tanácselnök mint diktátorfigura (utalás lehet Rákosi Mátyásra); szobrok, festmények (a személyi kultusz jelei); rokoni összefonódások; a sajtó befolyásolása
3. rész
szempontok: A fürdőigazgató és családi maffiájának lelepleződése; „Nagyrozsdáson valami elkezdődött” (a nők fürdőzhetnek – ellenállás, népfelkelés, forradalom); a miniszternek hitt borellenőr beszéde (párhuzam lehet Nagy Imrével); a tanácselnök mint túlélő káder
Deák-Sárosi László