40 év a Herceg nélkül

Amerikai klasszikus. Leginkább ezzel a szókapcsolattal lehetne jellemezni a ma negyven évvel ezelőtt elhunyt Duke Ellingtont.

Művészi produktumai minden ízükben amerikaiak, hiszen a jazz, melynek világszerte egyik leghíresebb géniusza volt, Amerikában született. Ennek a zenének lehengerlő kulturális hatása volt a – véresnek és szélsőségesnek is tartott, valójában minden katasztrófája ellenére mégis valami egészen újat és egyetemeset szülő – huszadik századra is, különösen arra, hogy a feketebőrű emberekkel kapcsolatos ostoba és korlátolt előítéletek leomlottak.

A jazz sokáig elsősorban az afroamerikai zenészek egyedi, szabad kifejezési formája volt. Az afroamerikai Duke Ellington művészete a jazz markáns formai megoldásait beemelte a klasszikus zenék panteonjába, olyan értékké tette, amely származástól és minden egyéb korlátozástól függetlenül az amerikai identitás elkerülhetetlen részévé vált. A Richard Nixon Foundation által néhány hete a Youtube-on is elérhetővé tett felvételen Ellington mester hetvenedik születésnapjába nyerhetünk betekintést. Az ünnepségbe, melynek részeként átveszi a Presidential Medal of Freedom kitüntetést, s melynek befejezéseként a Happy birthdayt a közönség magának az Egyesült Államok elnökének a „zongorakíséretével” énekli.



Ellington pályafutása fél évszázadot ölel fel, s ez gyakorlatilag a könnyűzene, a nagy lemez- és filmslágerek aranykora is. Ezernyi szerzeménye – és a tömérdek olyan kompozíció, amelynek ő maga nem szerzője, hanem első és attól kezdve megkerülhetetlen zenekari előadója volt – ismeretes, közülük számos kötelező jazz standarddá vált. A pályája csúcsát már a negyvenes években, a Carnegie Hallban adott emblematikus fellépéseivel elérő Duke (azaz Herceg) Ellington a jazz „arisztokratája” lett, big bandjével legfeljebb pályatársának, Count (Gróf) Basie-nek a csapata vehetné fel a versenyt.
Az Ellington zenekar gramofonfelvételei – például a Juan Tizollal közösen 1937-ben jegyzett Caravan – valóban karavánként vonulnak végig zenei világunkon. Zenéje a hetvenes években a funk stílus tehetséges képviselőjére, Eumir Deodatóra éppúgy hatott, mint az olasz filmzene nagy megújítójára, Piero Umilianira, aki egész lemezzel tiszteleg példaképe előtt.

Ellington a negyvenes években aratott sikerei után nem futamodott meg a big band korszak leáldozásával járó rock and roll térnyerése idején sem. Pedig a világhírű brit történész, Eric Hobsbawm találó megjegyzése szerint az 1950-es években az amerikai könnyűzene „apagyilkosságot” követett el – a generációs értetlenséget és szembeállást pedig a beat korszaka csak tovább mélyítette. Ellington, a zongorista, zenekarvezető és zeneszerző eddigre viszont már élő intézménnyé vált.

Mint a vérbeli jazzmuzsikusok általában, maga is az improvizáció nagymestere volt. Zeneszerzői módszerei kapcsán Jimmy Jones zongorista a „láncreakció” kifejezést használta. Az alkotás folyamatára szerinte Duke Ellington elképesztő gyorsasága volt jellemző, amellyel apró részleteket hozott létre, és fűzött egységgé, hogy aztán ezt zenekara tagjai még feldúsíthassák.

Kései műveiben rengeteg ötletet rejtett el. Egyik legcsodálatosabb lemeze, a 72 éves korában, 1971-ben megjelentetett Afro-Eurasian Eclipse című szvitje Marshall McLuhan kanadai filozófus egy Ellington által felidézett és a művész eszközeivel továbbszőtt gondolata köré szerveződik, és nyolc tételben mutat be egy olykor szórakoztatóan nagyvonalú, olykor nyomasztóan erős látképet az emberiségről. Meghallgatni olyan, mint utazni térben és időben, az emberi faj identitásainak változását és összefonódását, összeolvadását szemlélve. Belerévülve közös örökségünkbe: madártávlatból és közvetlen közelségben.



Duke Ellington pedig halála után négy évtizeddel is köztünk van: őt halljuk madártávlatból és közvetlen közelségben, mindenhonnan, ahol mai zene szól. Hiszen ezek a dallamok őt idézik – vagy vele perlekednek.

Képes Gábor

• Publikálva: 2014.05.24. 07:00 • Címke: évforduló, zene