Mélységből a csúcsokra: Ray Charles

Az USA számos műfaj- és stílusteremtő művész szülőhelye és sikereinek színtere, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a ma büszkeséggel emlegetett alkotók ne szenvedtek volna meg sikereikért vagy akár emberi méltóságukért is. Az út, amelyet megtettek, nem mindig olyan irigylésre méltó, mint a hírnév, amely később osztályrészükül jutott.

Manapság – ahogy azt épp az egyik legnevesebb mester, Duke Ellington kapcsán írtuk – a feketebőrű és ezért megkülönböztetett és lenézett „másodrendűek” zenéiből született jazz immár az egyetemes emberi kultúrkincs egyik klasszikus értéke. És elindult ezen az úton a könnyűzene számos más, részben a jazzből leágazó áramlata is.


„Mi a soul? Olyan, mint az elektromosság – nem igazán tudjuk, mi is az, de az egy erő, amely megvilágít egy szobát.”

E cikk terjedelmét – és e sorok írójának tudását – meghaladná egy teljes „könnyűzenei családfa” felrajzolása. Az viszont tény, hogy a negyvenes, ötvenes, hatvanas években kialakuló áramlatok – a Rhythm and Blues, a soul, a rock, a beat – megjelenéséhez és önállósodásához a művészi önkifejezés törekvései mellett társadalmi küzdelmek is hozzájárultak: egy-egy ártatlannak tűnő dal is mesélhet generációs lázadásról és türelmetlenségről, osztályellentétről éppúgy, mint a rasszizmus elszenvedéséről.

A június 10-én 10 évvel ezelőtt elhunyt Ray Charles sokat mesélhetne erről – és az életéről szóló, Ray című, 2004-ben, még tudtával forgatott film, Jamie Foxx főszereplésével mesél is –, hiszen ez az erős egyéniségű, karakteres művész, a soul egyik legnagyobb úttörő alakja, szinte minden sajátosan amerikai könnyűzenei áramlatra közvetlen hatást gyakorolt. Nem távoli, érinthetetlen mesterként, hanem mindig a „fősodorban”.

Az utolsó koncertjén, Montrealban, 2003-ban (fotó: Victor Diaz Lamich)

1930. szeptember 23-án az amerikai Délen, Georgia államban született, szegény fekete családban. Később, a szegregált klubokban való fellépést elutasító művészt éppen ebből az államból utasították ki – egészen 1977-ig. Kisgyerekként elvesztette testvérét, kamaszkorára elárvult, ez a gyász egész életére elkísérte. S át kellett élnie még egy veszteséget, melyről eddig nem írtunk – pedig valószínűleg sokaknak ez jut elsőként eszébe Ray Charlesról. Kisgyermek korában elvesztette szeme világát. Sokak számára ő volt a „vak muzsikus”, de a zongorája mellett óriási energiával éneklő művész bizonyította azt is: ettől semmivel sem volt kevesebb, mint látó társai – így élt teljes életet.


Hit The Road Jack – az eredeti

Ray Charles 17 évesen költözött Seattle-be, és kezdte el professzionális karrierjét. 1949-ben jelent meg első lemeze, melyet közel 250 követett még. 2004-ben bekövetkezett haláláig mintegy tízezer koncertet adott, az olyan felvételei, mint a Hit the Road Jack, az I Got a Woman vagy az Unchain My Heart, felejthetetlenek. Hazája – és az őt elutasító szülőállama – büszkesége lett. Ray Charles volt az összekötő kapocs Nat King Cole és Joe Cocker generációja között, habitusának a jazz és a rock sem idegen.


Georgia On My Mind (1997)

Annak, aki a könnyűzene történetével foglalkozik, egyszer azt is végig kell gondolnia, hogy az USA koncerttermei és csehói mellett mit adtak a budapesti kabarék és hangversenytermek a világnak. Még ha a magyar népies műdalt nem is countrynak, hanem magyar nótának hívják, azért a mi sajátos, közép-európai kultúránk is hozzátett számos értéket ehhez a világtörténethez. S hogy ezt miért épp Ray Charles kapcsán írom? Mert – sok más híres előadó mellett – az 1960-as évek végén ő is lemezre vette a Gloomy Sundayt, azaz Seress Rezső Szomorú vasárnap című szerzeményét.



Képes Gábor 

• Publikálva: 2014.06.14. 14:05 • Címke: évforduló, zene