Aki folyamatosan menekült

Hervay Gizella erdélyi költőnő ma lenne 80 éves. A férje, Szilágyi Domokos és fia, Szilágyi Attila (Kobak) mellé temették a kolozsvári Házsongárdi temetőbe.

Hervay Gizella Makón született, 1934. október 14-én. Édesapja takarékpénztári igazgató, édesanyja fiatal diplomás lány volt. Apja sokat ivott, szerencsejátékos volt, anyja pedig hiába próbálta elrejteni előle a kulcsokat, az apa kiugrott az ablakon. Szegények lettek, sokat költöztek. Egy darabig nagymamája neveli Pesten, majd zárdába kerül, ahonnan végül apja kimenekíti, elkerül egy nagynénihez, aki ki akarja vinni a gyereket Amerikába. De felbukkan édesanyja, aki immár másvalakihez, egy kőműves család sarjához ment feleségül, hogy menjen haza hozzá és a kislány úgy dönt, hogy inkább rég nem látott anyjához megy haza, immáron a Szilágyságba. A vele, pontosabba saját magával készült interjút olvasgatva méltán érezhetjük úgy, hogy a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvének történetét olvassuk, női szemszögből és élménybeszámolóként, nem regény formájában.

Középiskolás korában már megmutatkozott, hogy mennyire szereti az irodalmat. 42 osztálytársának és a magyartanárának is tetsző színdarabot írt, mindenki kapott szerepet benne. Majd megérkezett az új irodalomtanár, aki szerint József Attila naturalista – ekkor Hervay feláll, tiltakozik és bizonyításul elsorolja a József Attila összest. Ki akarták rúgni, de akkor „magam elé tartottam a kis József Attila-kötetet, és azt mondtam a tanári kar előtt: Ha engem ebből az iskolából kicsapnak, akkor József Attilát csapják ki Ady Endre iskolájából. Nem csaptak ki. Ady Endre megvédte József Attilát, Ady iskolája megvédett engem.” Miután leérettségizett, beiratkozott a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola. Egy évig járt oda, éjszakánként a csoporttársaival statisztált, s miközben statisztaruháit mosta, énekelt, főképp ismert népdallamokat, saját szövegváltozatban. Csoporttársai bíztatták, hogy írja ezeket le, majd valaki egy ilyen szöveget elvitt az Utunkhoz, Asztalos István főszerkesztőhöz, aki azonnal megbízta egyik munkatársát, hogy tanítsa meg Hervayt verset írni. Így minden hétre kapott rengeteg irodalmat, majd az Utunk munkatársai néha a Szentegyházutcabeli cukrászdában meg is etetették a fiatal költőnőt, mert nagyon sovány volt. Néhány év múlva megjelent önálló verseskötete a Forrás könyvsorozatában, ezért sokan már az első Forrás-generációhoz sorolják őt (ide tartozik Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és Veress Zoltán is).

Hervay költészetét főképp Szilágyi Domokos mellett emlegetik, pedig Lászlóffy Aladárral sokkal több rokoni szálat mutat. Irodalomtörténeti szempontból a Forrás első nemzedékének tagja, a társaságról és irodalomtörténeti jelentőségéről Pomogáts Béla tanulmányában olvashatunk. Költészetére jellemző az élettörténettöredékek és az egyedi életek bemutatása. Generációjára jellemző, hogy újrafelfedezik a maguk számára Adyt, József Attilát, Szabó Lőrincet. Hagyományként kezelik a példaképeik verseit, abból indulnak ki, de Hervay például náluk jóval groteszkebb hangnemet üt meg. Gyakorta csak egy pillanatkép látható verseiben, de azok rendkívül élesen láttatnak.

Szilágyi Domokos, a második férj és alkotótárs

1957-ben férjhez megy Csiky Gáborhoz, az Előre munkatársához és Bukarestbe költöznek. Hervay középiskolában tanít és több folyóirat munkatársa. Nemsokára elválnak, majd Hervay hozzámegy Szilágyi Domokoshoz, 1961-ben megszületik kisfiuk, Attila. Nincs könnyű élete, Szilágyi Domokos már akkor sokszor érzi elveszettnek, zaklatottnak magát. Nemsokára el is válnak. Megjelenik Űrlap című kötete, amely Romániai Írók Szövetsége költészeti díját is elnyeri. Eközben, mivel állandó lakása Bukarestben van, folyamatosan próbálkozik azzal, hogy visszaköltözzön Kolozsvárra, de a lakáscsere nem sikerül. Közben megtudta, hogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett a Donát út végén található erdőben. Nem engedték a barátai, hogy elmenjen a temetésére. Végül úgy határozott, hogy kamasz fiával Budapestre költözik, a Móra Ferenc Könyvkiadónál szerkesztői állást is ígértek neki. Megcsináltatta az útleveleket, de 1977 februárjában már Budapestre kellett utaznia, nem tudta megvárni fiát. Szilágyi Attila viszont a márciusi nagy bukaresti földrengésben életét vesztette. Hervay ezután idegösszeroppanást kapott. Többször próbálták meg kezelni, de nem tudták meggyógyítani. 1982-ben, több kísérlet után, újból megpróbált véget vetni az életének. Akkor sikerült. Több búcsúlevelet is írt, mindegyiket összetépte, szerettei megbocsátását kérte mindegyikben.

Mindig, mindenhol kívülállónak érezte magát. Választott szülőfőldjeként a Szilágy megyei magyar Diósadot nevezte meg. Mikor felnőttkorában visszatért oda, észrevette, hogy szinte teljesen elfogytak itt a magyarok. Azokkal, akik még ottmaradtak, interjút készítettek, lejegyezte sorsukat, meg akarta örökíteni azt tanulságul. Ez akkoriban veszélyes dokumentációnak számított, nem bízott senkiben, így megsemmisítette a felvételeket és a jegyzeteket. Fia halála után viszont úgy érezte tartozik magának és falujának azzal, hogy ezeket a jajkiáltásokat újraélessze.

„Rekonstruálom a fejemben a magnószalagokat. Az odapusztult jajkiáltást. Mindennap eszembe jut egy mondat. Följegyzem. Van olyan nap, hogy egész emberi sorsok jutnak eszembe. Nemsokára fel tudom mondani fejből az egész odaveszett Szilágyot. És ha nincsenek adataim, ha csak néhány adatra emlékszem bátorságosan, akkor megírom a történelmi folyamatot. A történelmi folyamat végzetes logikáját. Megírom, hogyan jutottunk ide, idáig, hogy már csak szemmel beszélgetünk, ha otthoniakkal találkozom.”

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.10.13. 11:11 • Címke: nők, évforduló