„Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva”
Nagyon kevés ember kapja meg saját nevét élete dicséreteként. Az Őze.
Neve fogalom. Egyéni sorstörténete és pályafutása fölöttébb
sajátságos volt.1935. április 27-ét írtak, amikor Szentes egyik városszéli parasztházában Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina elsőszülöttjeként világra jött egy kisfiú. A viharsarki fertályon akkoriban sem volt veszélytelen vállalkozás szegénynek születni, ráadásul az apa nehéz természete, kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései miatt az anyának megélhetési forrás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát.
Távolléte miatt is érte a gyermeket az a – jövőjét is beárnyékoló – traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett. „Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. (…) Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő vagy bárki, egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is kezdtek engem majdnem nem szeretni.”
Aki mélyebbről indul, sokszor megtanul valami fontosat: küzdeni, a hátrányból előnyt kovácsolni. Vannak olyan emberek, akik ebből a semmiből is képesek alkotni, megvalósítani önmagukat, új, jelentős pályát befutni. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a „csak azért is megmutatom” indulata szülte a lehetetlent nem ismerő vállalkozó kedvet, s hogy szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta. A tehetséges embernek más vagy több különlegessége is van. A tehetség egy sajátos szerveződése a lehetőségeknek, tehát sokszor éppen az eltérés, nevezetesen a hátrány helyez bizonyos dolgokat más megvilágításba. Vagyis sokan azon a területen alkotnak maradandót, ahol hátrányban vannak. De önmagában a hátrányos helyzet nem elég.
Egy sztárfotó (fotó: MaNDA)
A dadogós, visszahúzódó kisgyerek az udvari budi mögötti szűkös kis „zuglijából”, Münchausen báró módra húzta elő az ország legszebben beszélő színészét. Gyermekkorában – ha csak tehette – meg sem szólalt, olyan szinten dadogott, azonban rengeteget olvasott, és közben minden sorsot magáénak tudott. Bár ettől még magányos volt, de egy elképzelt világban még egyedül lenni is jó. A fantáziálást, a szerepekbe való beleélést a színpadon csak folytatta.
Egy őrült éjszaka (Kardos Ferenc, 1969) (fotó: MaNDA)
Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége, a teljes, szabad élet akarása. Az ilyen emberben rejlő hajtóerőt le lehet állítani, de annak mindig következményei vannak. Mert a tehetség ott darál belül, és ha nem tud teremteni, akkor esetleg rombolni fog, saját magát vagy mást. Mindig a legjobbat akarta teljesíteni, pedig jó volt, sokak szerint zseniális, de olyan magasra tette a mércét, hogy utána már ez a felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos önkizsákmányolás vetett neki gátat. Örökké magának akart bizonyítani, csak épp a horizont látványa hiányzott.
Virág elvtárs A tanúban (Bacsó Péter, 1969)
Főiskolás kora óta mondta, ízlelgette, csiszolta magában Ady Endre Az ős Kaján című versét, és lett számára „a” vers, amelynek tolmácsolásával örökké elégedetlen maradt. Saját sorsára ismert rá, önmagát fogalmazta meg e gazdag szimbolikájú költeményben. Depressziós korszakaiban, Latinovits Zoltánnal a kórházban szüntelenül vetélkedve verseket mondtak egymásnak. „Kegyetlen barátság” volt ez, mindkettőjüket úgy áldotta-verte sorsuk, hogy pokluk legmélyebb bugyraiból meríthettek.
Megáll az idő (1981) werkfotó Koltai Lajossal és Gothár Péterrel (fotó: MaNDA)
Pályafutását a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte, de 1959-ben átszerződött a budapesti Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig tagja volt. Színjátékosnak nevezte magát, és alakításaival bebizonyította, hogy nem mindig a címszereplő az igazi főszereplő. Nem belebújt mások bőrébe, hanem kibújt a sajátjából. Annyira egyetemesen, átfogóan gondolkodott a szerepeiről, mindig a lényeg felé törve, hogy képes volt egy beállításban eljátszani az egész filmet. Szavak nélkül diktálta a törvényeket, s jókora csöndekkel, révedezésekkel mélyítette el a megpendített gondolatokat. Irdatlan munkabírással 27 év alatt 50 filmben játszott, elsöprő színpadi alakításai voltak. Megjelenését tiszteletet parancsolóvá tette különös természete, ahogy ikonikus alak volt szemébe húzott, széles karimájú kalapjában, egyik keze mindig a zsebében, másikkal a cigarettáját morzsolgatja.
Megáll az idő
34 évesen már bujkált benne a betegség. Tudomásul vette, és felülemelkedett rajta, hovatovább a Színjátékos elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele – ihletője és küzdőtársa – lett, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol. A színjáték viszont már nem csupán önkiteljesítő hivatás lett számára ezentúl, hanem életre-halálra szóló – pontosabban: életben tartó, halál ellen óvó – rítus. Egy önégető programként valósította meg az életét.
1982. november 12-én mutatták be a Nemzeti új kamaraszínházává előlépett budai Várszínházban Békés András rendezésében Ben Jonson Volpone avagy a pénz komédiája című darabját. Corbaccio, az uzsorás szerepéből Őze Lajos pályája legeredetibb színpadi figuráját alkotta meg. „Bosch vízióját és Beckett vígjátékát egyszerre idézte Corbacciója, ahogyan nyáladzó nyelvét forgatta, s legyet passzírozott a kenyérbélbe. A gyűjtésben elállatiasult ember megsemmisülési folyamatát mutatta be” – jellemezte játékát Ablonczy László.
Az ötödik pecsét (fotó: Domonkos Sándor)
1984-ben, a Te rongyos életben Bacsó Péter a forgatás közepén a színész zseniális ötlete alapján átírta a forgatókönyvet, hogy Őze a film végén még egyszer feltűnhessen. Még ez évben három filmben tűnt fel, és nekifogott egy negyediknek is. Az utolsó film, amit forgatott, a Hány az óra, Vekker úr? – ugyancsak Bacsó Péter filmje – amiben haláltáncként 50 évesen, 1984. október 21-én pokoli tartással, kitangózott az életből.
„Szentesen születtem egy nagyvárosban, és vidéken ért a pusztulás; Budapesten. Ne tessenek kacagni, itt ért a vég egy csomó dologban. Elvégeztem, nem végeztem? Nem tudom.”
Jenei Gabriella