​„Igazi emberszeretet csak a kutyákban van”

Amikor az ismert pacifistákat soroljuk, eszünkben juthat Gandhi és Picasso, Martin Luther King vagy Richard Wagner, de Lengyel Menyhért talán keveseknek.

Lebovics Menyhért néven született 1880 januárjában egy Balmazújváros melletti uradalmi tanyán, Híresháton, a gazdatiszt hat gyermekének egyikeként. A család igen nagy szegénységben élt, de a jóeszű gyerek taníttatására gondot fordítottak a szülők.

Sajátos paraszti magyar-zsidó világból származott: nekik nem volt olyan német kultúrájuk, mint a hazai városi zsidóságnak, de olyan jiddis kultúrájuk sem, mint az Északkeleti-Kárpátok zsidó parasztságának. A javarészt református Tiszántúl falvainak életformáját élték. Ez a sajátos alföldi népi színfolt a fasizmus tömeggyilkossága nyomán úgyszólván az utolsó szálig eltűnt. Ebből a közegből emelkedett a világhírig Lengyel Menyhért, aki, amint lehetett, elindult szerencsét próbálni előbb Kassára, majd Budapestre. Biztosítási ügynökként dolgozott, mellette pedig riporter, újságíró volt, de főleg olvasott és színházba járt. Kivárta, amíg megérik benne az író, hogy azután huszonhat éves korában megírta A nagy fejedelem című tragédiát. A művet elküldte az új drámai kultúrát kereső Thália Társaságnak, és a darabnak egycsapásra közönség- és szakmai sikere lett. Hátat is fordított minden egyébnek, egymás után gyártotta sikeresnél sikeresebb színdarabjait. Valamennyi színház örült, ha kéziratot kapott tőle: egy Lengyel-bemutató biztos sikert jelentett. Kiválóan ismerte a színpadi technikát, évtizedekig ő volt az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző Magyarországon.

forrás: OSZK

1909-ben járunk, amikor szembenézve a háborút előkészítő imperializmussal, megírta a Taifunt, amelyben bár Japánról beszélt, de bármely nagyhatalomra lehetett gondolni közben. Japánjai nagy szenvedélyekkel, morális kérdésekkel, cselszövésekkel és önfeláldozásokkal készítik elő a világtragédiát. Dübörgő hazai, azután európai-, azután világsiker, sőt 1914-ben amerikai film is készült belőle. Egyik legemlékezetesebb alkotását, A csodálatos mandarin című pantomimnovellát 1917-ben írta, amely azután Bartók azonos című táncjátékának librettójául szolgált.

Amikor kitört a világháború, az egymás iránti gyűlölet az értelmiség számára olyan volt, mint egy új, kísérletezésekre alkalmas nagy laboratórium. Annak a felismerése, hogy a háború megváltoztatta az irodalmat, olyan erős volt, hogy már a háború alatt elkezdték tanulmányozni a változásokat. Lengyel sokáig nem tudott mit kezdeni a háborús időszak ellentmondásaival: sem azzal, hogy milyen sokan vettek részt a háborús mobilizációban, sem azzal, hogy számos új szellemi és technikai újdonság is megjelent ekkor, valamint, hogy a nemzetközi szellemi élet is újjászerveződött. Az értelmiségiek sokféleképpen köteleződtek el, az elköteleződés legkonkrétabb formája a frontszolgálat volt.

forrás: PIM

Lengyel Menyhért volt az első, aki mert nyíltan és bátran félni a háborútól, borzadni minden tünetén, kétségbeesni, szörnyülködni, ő volt az első, aki e hangulatai nyomán gondolkozni mert, a gondolatait pedig leírni, sőt közrebocsátani is merte. Pacifizmusában pedig olyan következetes, hogy a világháború kitörésekor haditudósítóként Svájcba emigrált. 1914 és 1918 közt világhatású cikkeket ír a háború ellen, magyarul leírt szavait minden kultúrnyelvre lefordították. Ezek a cikkei később Egyszerű gondolatok címen kötetben is megjelentek.

Ekkorra már nyíltan a „béke barátjának” nevezte magát, és a háborús államokkal szembeállította a békére áhítozó civileket. A háborút támogató értelmiségieket egyenesen „szellemi hadseregszállítóknak” nevezte, akik „tollal hetvenkednek és szájjal hősködnek”, és akiket meg kell különböztetni a katonákba lelket öntő, tisztességes íróktól. „Olyan, hogy általános/mindenki számára igazságos béke nincs. A Te békéd nem az én békém és én a békémért harcolni fogok, tehát háború lesz, ha győztem jössz te s majd újra én…”

A háború után nagyobb utazást tett Amerikában, ahol igen sok helyütt játsszák darabjait, főleg a Taifunt. Ottani tapasztalataiból áll össze Amerikai napló című dokumentumértékű riportkönyve. Csak a húszas években jött haza. Szinte ismeretlenül maradt, bár nagyon érdekes fantasztikus regénye A boldog város, amely a szebb jövő látomása is, de félelmeivel az akkor még ismeretlen Franz Kafka regényeivel is rokonítható. Egy ideig színigazgató, érdekes, változatos műsorpolitikát valósít meg a Belvárosi Színházban. De ahogy előbb Olaszországban megvalósul, majd Németországban készülődik a fasizmus, a politikai atmoszférára mindig is érzékeny Lengyel Menyhértet elfogja a félelem: félti Európát. És előbb Angliába, majd Amerikába fut a fenyegető jövendő elől. 1937-től kezdve már nem jön haza.



Angliában összetalálkozott Biró Lajossal, aki Korda Sándorral együtt teremtette meg az angol filmgyártást. Lengyel és Biró régi jó barátok, még 1913-ban együtt írtak egy sikeres történelmi drámát, A cárnőt. A világhíres Biró ösztönzi forgatókönyv-írásra Lengyelt is, és miután Korda továbbmegy Amerikába, szívesen dolgoznak együtt. Ő írja Korda kitűnő Hitler-ellenes filmje, a Lenni vagy nem lenni forgatókönyvét. Ettől kezdve egymás után születtek forgatókönyvei, amiket bármelyik gyár, népszerű rendező, világhíres színész örömmel fogadott. Kitűnően tudott fordulatos meséket kitalálni, feszült helyzeteket teremteni és nagyon hálás szerepeket formálni. Ninocska című filmkomédiáját – amelynek címszerepében Greta Garbo nevet – a legjobb eredeti forgatókönyvért 1949-ben Oscar-díjra jelölték.

Amerikában tehát sok munkával, de gondtalanul élt a második világháború végéig, azonban a bontakozó hidegháború nyomását már nem bírta elviselni. Igazi demokrata, aki rokonszenvezik a szocializmussal is. Hazajött Európába, de még nem jött haza Magyarországra, ahol egyébként a fasizmus egész alföldi rokonságát elpusztította. Ekkor költözött Olaszországba, ahol az irodalmi élet képviselői a világhíreseknek kijáró tisztelettel fogadták és tüntették ki az olaszul sem tudó magyar írót. Megírta emlékiratait, amik csak jóval halála után jelentek meg. Az Életem könyve, ez a húsz vaskos kötetet kitevő, hat évtizedet felölelő naplóból formált önéletírás olyannak mutatja Lengyel Menyhértet, amilyen valójában volt: önmagával, az alkotás gyötrelmeivel, a körülményekkel szüntelenül viaskodó, riadt és mégis mindig újra meg újra nekilendülő embernek.

Könyvei a MaNDA könyvtárában is megtalálhatóak

1956 után a már öreg író egyre gyakrabban járt haza, olykor hónapokat töltött itthon. Ahogy tréfásan mondogatta, sok helyütt lehet jól élni, de csak Magyarországon lehet jól beszélgetni, és főleg csak itt tudnak rendesen „alsós”-t játszani, ami mindig is a hajdani pesti kávéházakra emlékeztette. Túl kilencvenedik évén végre elhatározta, hogy végképp hazaköltözik, és kérelmezte, hogy újra magyar állampolgár lehessen. Amikor a Belügyminisztériumból telefonon értesítették, hogy kérelme elintézett, rá két napra, kórházi ágyán, arcán elégedett, derűs mosollyal meghalt.

Lengyel Menyhért – életének 94 esztendeje alatt – átélte Európa, Magyarország, az uralkodó erkölcsi értékrend széthullását. A külföldön töltött évtizedek ellenére soha nem lett világpolgár. Egyrészt a szó szoros értelmében minden városban vendég volt, hiszen szinte mindenütt szállodában laktak feleségével, másrészt soha egyetlen nyelvet sem tudott elsajátítani, de még a legegyszerűbb kifejezéseket sem. Megmaradt annak, aminek indult: nagyon okos tiszántúli magyar zsidó parasztnak.

A sírjánál végre elhangozhatott, hogy a magyar irodalom egyik klasszikusa volt.

Jenei Gabriella

• Publikálva: 2014.10.26. 13:54 • Címke: évforduló