Nemere a láthatáron! 70 év űrkaland

Ma hajnalban, öt óra magasságában, Budapest Víziváros körzetében nagy sebességgel mozgó repülő csészealjat észleltek. Az objektum belecsapódott a konyhám kövezetébe, majd szilánkokra törött. Hogy miért keltem fel olyan korán, és főztem magamnak egy kávét? Természetesen azért, hogy ezt a cikket megírjam a november 8-án, szombaton 70 éves Nemere István tiszteletére.

Az én nemzedékem, a nyolcvanas évek gyermekei számára ő egy fontos szerző: tudományos-fantasztikus művei, különösen ilyen tematikájú ifjúsági regényei kedvelt olvasmányélményeink voltak. A százezres példányszámban megjelent, s rongyosra-szakadtra olvasott kötetek a szórakoztató irodalom vállalható és szerethető darabjai, a korszellemet jól ismerő, fantáziadús író derűs, izgalmas, fordulatos alkotásai. Hozzá tartoznak gyerekkorunkhoz éppúgy, mint a szintén Nemere műveiből készült képregények, többek között Fazekas Attila vagy Haui József remek rajzaival. Számunkra Nemere István: a magyar sci-fi író.

Pedig mára valószínűleg már kevésbé jellemző rá ez, alighanem több nem sci-fi könyvet írt, mint sci-fit. Ő a legtermékenyebb magyar író, a maga 635 megjelent könyvével, melyeket saját nevén és több mint negyven írói álnevén adott ki. Persze a szédítő darabszám önmagában a kvalitásokról nem árulkodik, csak arról, hogy szerzőnk nagyon szorgalmas és fegyelmezett, aki csak a híreket meghallgatni és sétálni áll föl íróasztalától, egyébként egész nap dolgozik egy alföldi tanyán berendezett dolgozószobájában.

Persze nem mindig az írásaiból élt. A sváb származású, eredetileg Niedermayer István névre hallgató fiú nehéz körülmények között nőtt föl, nagyszülei vagyonát államosították. Szüleivel falvakban nevelkedett, édesapja körzeti orvos volt. Emlékei szerint plakátokról tanult meg olvasni: „El a kezekkel Koreától” – ez a felirat volt az egyik első olvasmányélménye. A természetközeli életet nagyon megszerette, az intézményes iskolai oktatástól viszont irtózott, megaláztatásként, a zsarnokság egy formájaként élte meg. Tizenkilenc éves volt, amikor pótérettségit tett.

Önéletrajza szerint: „Lényegében 1963 nyarától kezdve dolgozom. Meg azelőtt is minden nyári szünetben azt tettem. Voltam gépgyári segédmunkás, dolgoztam erdészetben, voltam balatoni mentőcsónakos és megfordultam könyvesboltban eladóként. Voltam katona Budapesten és földmérő az állami térképészeti hivatalban. Körmöltem kataszteri iratokat, lovas kocsin jártam a Balaton-felvidéket, hogy térképeket rajzoljak. Dolgoztam egy nagy kórház proszektúráján, mint boncsegéd (vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezűleg, és mondhatom, sokat tanultam ott!). Egy nyáron át statisztaként dolgoztam a Hunnia filmgyárban.” A hatvanas évek második felében Lengyelországban élt, a Kopernikusz Egyetem Főkönyvtárában dolgozott. A lengyel kultúra iránti szerelme azóta is megmaradt, többek között Stanisław Lem művét is átültette magyarra. Hazánkba visszatérve könyvtártudományi tanulmányokat folytatott, majd 1974-től publikál szépirodalmi írásokat.

Talán mindmáig leghíresebb regénye első sci-fije, az 1977-es Triton-gyilkosságok. A jövőben játszódó bűnügyi történet különböző jegyzőkönyvekből, ügynöki jelentésekből áll össze, a történet feszültségét és hitelességét erősíti ez a szerkezeti játék a fiktív dokumentumokkal. 1981-től nem volt olyan év, hogy ne jelent volna meg Nemere-könyv. 1982-ben a Brian Aldiss elnökletével működő Európai Science-Fiction Szövetség Európa legjobb sci-fi írójává fogadta. Olyan sikerkönyvei jelentek meg ebben az évtizedben, mint a Műkincsrablók a kisbolygón sci-fi kalandtörténet, melynek gyerekhősei, Don, Lars és Ariel még több folytatásban is feltűnnek. Ebben az évtizedben írt űrterroristákról és űrtelepesekről, időutazókról és számítógépes gyilkosról is. A sci-fihez és annak „vezéréhez”, Kuczka Péterhez való viszonyáról így mesél a 2000-es években újjáalakult Galaktika magazin rendezvényén:



Nemere azonos című ifjúsági regényéből készült a korszak egyik legbájosabb tv-produkciója, a Fantasztikus nagynéni című kétrészes tv-film (1986), Ruttkai Éva és Zenthe Ferenc főszereplésével, Katkics Ilona rendezésében.

A nyolcvanas években jelentkezett először „ufológiai” összeállításokkal (amelyeket egyébként illene nem összekeverni a sci-fivel: míg a science-fiction egy szépirodalmi tematika, az ufológiai és hasonló írások ismeretterjesztő, illetve sokszor inkább ismeretlenségeket terjesztő publicisztikák, amelyek a tudományos élet által el nem fogadott rejtélyeket és hiedelmeket, jelen esetben az ufó-megfigyeléseket próbálják magyarázni). Hogy a hatalmas világmindenségben nincs egyedül az emberiség, az nagyon is valószínű. Hogy egy idegen civilizáció „zöld emberkéi” rendszeresen látogatnák a bolygónkat Zeppelin-léghajóra emlékeztető, kivilágított masináikon, ezt azóta sem sikerült bizonyítani. Az viszont nagyon érdekes téma lehetne egy szociológusnak, hogy a hidegháború utolsó időszakában, a kémrepülők és a nukleáris fegyverkezési verseny korában miként váltak kedvenc mumusainkká az azonosítatlan repülő tárgyak.

Fotó: Nemere István Rajongói Klub

Nemere nem tesz igazságot, de lubickol a különböző „észlelésekben”. S ami érdekesebb: az olyan sikerkönyveit, mint a Titkok könyve (1986) és az Ufo a láthatáron (1989), a Magyar Eszperantó Szövetség gondozásában jelenteti meg. Nemere számára nemcsak a tudományos eretnekségek, de az eszperantó nyelv is életre szóló szerelem. Több művét megjelenteti ezen a mesterséges nyelven, és számos fórumon hirdeti e világnyelv eszméjét. Egyébként fentebb említett ufós könyve végéhez levelet mellékel, melyben az olvasót az eszperantó nyelv tanulására buzdítja, majd rövid nyelvtant és szószedetet is közöl, ha valaki belevágna a nyelvtanulásba.

Szerzőnk pedig a rendszerváltás óta csak gyorsul, mint az űrrakéta: néhány hetente publikálja újabb és újabb könyveit, szerelmes regényektől a történelmi érdekességek tárházaiig. Köztük olyan emlékezetes műveket is, mint az ember-kutya barátságról szóló, megható Vismar és társa, amely ötszázadik (!) megjelent könyve volt – vagy mint a megújult Galaktikánál megjelent Elveszettek, amelyben visszatalál a legotthonosabb sci-fi hangjához.

Nemere István egy jelenség. Vannak, akik falják a könyveit, rajongói klubba tömörülnek, vannak, akik bosszankodnak, hogy szépíróként miért kalandozik olyan területekre, amelyek felderítésére a tudomány képviselői a hivatottak. Nemere elsősorban egy nagy mesélő – és egész biztosan rengeteg botrányos és rejtélyes témát talál még az elkövetkező 50 évben. S akkor majd felszáll az égi csészealjra, és elutazik egy párhuzamos világegyetembe.

Képes Gábor

• Publikálva: 2014.11.07. 09:53 • Címke: irodalom, évforduló