A változás akár száz évig is tarthat

Miért az a brand neve, hogy inspiriedbycoffee (‘kávétól inspirálva’)?

Miért ne? Mert a kávé tényleg inspirál. Igazából ezt a domainnevet már tíz éve bejegyeztettem, mert már akkor is szerettem a kávét, legfőképp az eszpresszót. Ezért választottam az ügynökségem nevéül − az emberek pedig úgy tűnik, megjegyzik; és ez  jó jel! Persze hívhattam volna  DigiMuseumSolution-nek is, de nem hiszem, hogy az is ilyen hatásos lenne.

Jasper Visser a budapesti konferencián

Milyen út vezetett erre a pályára?

Már egészen fiatal koromtól fogva nagyon érdekelt az, ahogyan az emberek, a gépek, a számítógépek és a technológia interakcióba kerülnek egymással. Hét évesen tanultam meg az első programozási nyelvet és próbáltam játékokat is tervezni. A kilencvenes években a honlapszerkesztés érdekelt a legjobban, és az, hogy hogyan lehetne ebbe minél többeket bevonni a technika segítségével. Izgatott a kérdés, hogy hogyan lehet az embereket közelebb hozni egymáshoz, változásokat előidézni a társadalomban, vagy esetleg jobbá tenni azt. Hidat szerettem volna verni az emberek és a technológia közé, rávenni őket arra, hogy bátran használják a technikai fejlesztések adta lehetőségeket. Most viszont azzal foglalkozom, hogy mi az, amit a technológia  üzen nekünk, és hogyan tudnánk mindezt a társadalomban felmerülő problémák kiküszöbölésére használni. Kulturális és örökségvédelmi területen dolgozom, de a szervezetfejlesztésben is járatos vagyok. Nemrég tértem vissza a balkáni régióból, ahol azon dolgoztunk, hogy hogyan tudnánk a technológiai innovációt és az örökségvédelmet együttesen arra használni, hogy visszaállítsuk a korabeli összefüggéseket. A kulturális örökségvédelem mentén nagyon erőteljesen lehet ezt a folyamatot vezérelni. Ezt se nem valamilyen nacionalista, se nem nosztalgikus értelemben értem. Mindenképp lehet olyan közös pontot találni, amely mentén párbeszéd kezdődhet egy-egy csoport, közösség identitásáról és talán elindulhat egy változási folyamat. 

Hogy kerültél a kultúra területére?

Fejlesztésmenedzsmentet tanultam. Az első komoly munkámat úgy kezdtem, hogy megfigyeltem a technológia – főként a fenntartható energiatechnológia és a kommunikációtechnológia – kapcsolatát és, hogy ezek miképpen hatnak fejlődő országokra (Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában). Jó szándékkal vittünk ezekbe az országokba különböző technológiai megoldásokat, de rájöttünk, hogy ott más a valóság, és a "jó" dolgok is néha balul sülnek el. Rengeteget dolgoztam terepen ezekben az országokban, de rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb lehetnék Európában vagy a saját hazámhoz hasonló országokban. Ezért kezdtem el kommunikációval és a közönség bevonásával (audience engagement) foglalkozni, először főleg nonprofit szervezeteknél. De egyszercsak meghívtak Hollandia egyik legnagyobb múzeumába: a Nemzeti Múzeum fejlesztésén és kiépítésén kellett dolgoznunk. Négy-öt projekten dolgoztunk, több millió ember bevonásával, teljesen új módszerrel, anélkül, hogy lett volna épületünk vagy gyűjteményünk. Ez volt a Nemzeti Automata (National Vending Machine) projektje. Hollandiában rengeteg snackautomata van, amit mi  FEBO-nak hívunk, a gyártója után. Azon töprengtünk, mi lenne, ha ezekből az automatákból nem snacket, hanem kulturális  termékeket lehetne vásárolni. Persze, ott álltunk a kérdés előtt: milyen kulturális cikket áruljunk? Hogy kiderítsük, odamentünk az emberekhez és megkérdeztük őket, hogy szerintük mit kéne árulni, miért pont azt, szerintük mi igazán tipikusan holland. Sokan mondták a sajtszeletelőt, más emberek a vizet említették, mivel a tengerszint alatt lakunk. Lassanként megtelt az automatánk 40 különböző tárggyal, amelyeket meg lehetett vásárolni. Jártuk az országot az automatákkal és kértük az embereket, hogy mondjanak további ötleteket, ugyanakkor folyamatosan monitoroztuk, hogy mik a leggyakoribb ötletek, kik mondják ugyanazt, mi az, amit a legkevésbé tartanak érdekesnek. Ezt a crowdsourcing-módszert használtuk arra, hogy megtudjuk, mit tartanak az emberek tipikus holland tárgynak. Igaz, a négy legtipikusabb közül igazából csak egy volt eredeti holland. Nagyon büszkék voltunk erre a projektre, mivel az emberek tényleg elkezdtek gondolkozni és intenzíven részt vettek a projekt alakításában.

A holland automaták (forrás: http://themuseumofthefuture.com/)

Dolgoztál ugyanakkor a londoni Rouge Events előadóművészeti ügynökséggel is.

Igen, tanácsadóként dolgoztam velük, de végül nem sikerült megvalósítani, amit elterveztek. Ebben a munkatársammal, Jim Richardsonnal együtt vettem részt, akivel a Digital Engagement Framework könyvet is írtuk. Azért keresett meg minket a londoni ügynökség, mert arra voltak kíváncsiak, hogyan lehet nagyobb közönséget bevonzani a digitális média eszközei segítségével. Persze, ez nem zárja ki, hogy élőben is el kell menni megnézni őket. De a kérdés inkább az, hogy miképpen tudjuk digitálissá változtatni a közösségi tapasztalatot, és hogyan használhatjuk a közösségi média dinamikáját. Például a sztárok megmérettetésévé is lehetne alakítani úgy, hogy a fesztivál line-upját (felhozatalát) a közönség határozza meg, így többek számára még ismeretlen előadókat vagy előadásokat, műsorokat ajánlhatnak, és folyamatos a visszajelzés is.

Tehát a kurátori munkát igazából a közönség végzi?

Pontosan. Ez egy nagyon speciális mix, a kurátorok más feladatot kapnak. Ők nem a fesztivál line-upját állítják össze, hanem a már kiválasztott előadókat instruálják, szaktanáccsal látják el, hogy hogyan tudják minél jobban előadni a produkciójukat. Azokat a lehetőségeket kell számba venni, amikor a közönség és a szervezők valamit közösen, együtt alkotnak (co-create), amit egyedül egyikőjük sem tudna kitalálni. Egy fesztivál esetében, amikor a művészek, a közönség, a kurátorok és mindenki leül egy asztalhoz, akkor valami sokkal nagyobbat lehet létrehozni, mint egyedül. 

Ezt azt jelenti, hogy a kurátorok lassan elvesztik az autoritásukat?

Azért annak oka van, hogy egy kurátor miért kurátor és/vagy egy kutató miért kutató. Ők többet tudnak egy-egy adott témáról, mint bárki más, szóval mindenképpen számít a véleményük és tudásuk, ugyanakkor azt is fel kell ismerni, hogy a világ megváltozott. A múzeumok kétféleképpen képzelik el az innovációt: az egyik eset, amikor egy múzeum a gyűjteményeit, kiállításait online is elérhetővé teszi, azaz a 19. századi gondolkodásmódot a 21. század eszközeire ülteti át. Van egy kurátor, aki összeállít egy online kiállítást. Úgy gondolom, hogy nem ez a jó közelítési mód. A másik opció, hogy elismerjük, hogy mi egy 19. századi intézmény vagyunk, erős 19. századi gondolatvilággal, beidegződésekkel, van egy kiváló gyűjteményünk, de már a 21. században élünk, amikor is az emberek másképp viszonyulnak egymáshoz. Hogyan tudnánk ezeket a 19. századi erősségeinket, hagyományainkat a 21. században is felhasználni? Ahelyett, hogy felkérnénk egy kurátort, hogy hozzon össze egy online kiállítást, kérjük fel közreműködésre  a közönséget és aztán hagyjuk a kurátort, hogy a közönség szelekciójából érzékelje az aktuális trendeket! És akkor ezekre lehet reflektálni a kiállítás összeállításakor. A kurátor ugyanúgy kiváló és számára testhezálló munkát végezhet, ugyanúgy használja a tudását, megőrzi autoritását, de már a közönséggel együtt dolgozik. Legalábbis szerintem valahogy így kellene működnie a 21. században.

Mi az első lépés, amikor egy intézmény megkeres és a tanácsodat kéri?

Az emberek mindig egy konkrét kéréssel érkeznek hozzám, általában arról van szó, hogy valami nem működik: elfogyott a pénz, a közönség, stb.

Jasper Visser

Egyfajta krízismenedzser vagy?

Nem mondanám, hogy krízismenedzser vagyok, mivel a megoldások, amiket javasolni szoktam, nem krízishelyzetre ajánlott megoldások. Volt egy eset, amikor egy múzeumnak már csak két hete volt meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy ne zárják be az intézményt. Az ilyen problémákat természetesen nem tudom megoldani. Ha már csak két hét van, az már túl késő: ilyenkor más típusú emberekre van szükség − akik befolyásosabb vagy tehetősebb barátokkal rendelkeznek. Egyszóval nem vagyok krízismenedzser. Általában egy intézmény vagy szervezet nem azzal keres meg, hogy megoldást kéne találni egy égető problémájukra, hanem azzal, hogy új digitális stratégiára van szükségük, ahhoz hogy új közönségréteget érhessenek el, vagy szeretnének több tárgyat eladni a múzeumshopban, hogy növeljék a bevételüket. Ilyenkor összehívom a csapat kulcsembereit, csak az adott problémára fókuszálunk, és utána közösen kigondoljuk a megoldást. A tréningen végezzük a munka oroszlánrészét, és annyit elárulhatok, a megoldást nem én mondom meg. Mivel a workshopon rengeteget beszélgetünk, ennek nyomán a résztvevők találják meg azt. A múzeumnak együtt kell gondolkodnia, "rezdülnie" a saját közönségével, ugyanúgy, ahogy én is együtt rezdülök a klienseimmel. Ez időnként rettenetes erőfeszítést kíván, hiszen kulcskérdésekkel kell szembesülni: „Miért vagyunk? Milyen értéket tudunk teremteni? Mi a küldetésünk? Miért ülünk itt és mire akarunk rájönni?” Ez általában pár hétig, de akár hónapokig is eltarthat. Amikor pár ember összeül és azon gondolkozik, hogy milyen is lehetne egy múzeum, egy tárlat, ott rengeteg energia szabadul fel. És tényleg láthatóak a kisebb projektek eredményei is. Mindig arra biztatom ezeket a szakembereket, hogy kicsiben kezdjék. Jobb először egy 20 eurós projekt, amely ezt az újfajta közelítést tükrözi, de közben lehet gyakorolni, ki lehet próbálni, hogy mi az, ami működik és hogyan tudunk ebből továbblépni. A Digital Engagement Framwork-öt ezért találtuk és fejlesztettük ki, hogy bemutassuk ezt a megközelítésünket. Ezt használom a munkám során is. Mindig a vízióval kezdjük, megnézzük a trendeket. Lassanként átvesszük a keretrendszer lépéseit, közben pedig kialakítunk egy olyan értékrendet, amelynek mentén különböző tevékenységi irányokat lehet kifejleszteni, és ez bizony sokszor évekig tart.

Mi a legnagyobb sikerélményed?

Ezekről nyilvánosan sajnos nem beszélhetek. De elmondok egy számomra igen kedves történetet. A múlt évben egy nagy és világhírű holland galériával dolgoztam együtt, akik teljesen meg- és felújították a galéria belső terét. A fogas kérdés az volt, hogy miután létrejött ez a megújult fizikai tér, hogyan tudnának a virtuális térbe is sikeresen betörni. Több száz ötletük volt, és miután ezt a framework-öt használtuk, megpróbáltuk az összes ötletet egyetlenegy mondatba sűríteni. És sikerült! Ez egy nagyon jó történet, mivel azt a rengeteg ötletet egy mondatba − a legszimplább, legegyszerűbb mondatba − összefoglalni, valódi sikertörténet volt. Az összefoglalás fókuszálttá tesz mindenkit, és a dolgok elkezdenek változni. És ez nagyon erős dolog.

Ez az egy mondat egy küldetéshez hasonlítható?

Ez nem egy unalmas "küldetés-összefoglaló", hanem egy, a gyakorlatban is használható küldetés: ez lesz az, amit tenni fogunk. Mondok egy másik esetet: sokszor készítek elő változási folyamatokat, workshopok formájában, ahol próbálom rávezetni az embereket arra, hogy hogyan gondolkodjanak stb. Egy Európa-szerte weboldalakat működtető szervezetnek is tartottam egy ilyen tréninget. Azt próbáltuk elképzelni, hogyan lehet egyénenként kihasználni az erősségeinket és ezáltal miképpen lehet valós kapcsolatokat létrehozni. Ők egymástól tanultak. Egy évvel később az, aki elhívott tréninget tartani, felhívott és azt mondta „nagyon érdekes volt látni, hogy mikor befejeződött a tréning, hirtelenjében nem sok minden változott, de egy évvel rá már látványosan kitűnt, hogy az emberek elkezdtek másképp gondolkozni és dolgozni”. A tanulság tehát az, hogy ezek a folyamatok időigényesek. 2012 végén volt egy nagyobb projektem egy holland örökségvédelmi palotával. Nagyon jól ment az egész, egy csomó új módszert, eszközt találtunk, jó energiák szabadultak fel. Két-három havonta meglátogatom a honlapjukat és mindig észreveszek egy-két apró változást. Nem álltak le, folyamatosan mennek előre, és ez az, ami igazán büszkévé tesz. Tehát nem az a lényeg, hogy van egy probléma és azt gyorsan oldjuk meg, aztán lapozzunk. Hanem hogy hosszú távon meglássuk a lehetőségeket, és ezeket meg is ragadjuk: és akkor a szervezet elkezd fejlődni.

Tehát akkor legyünk türelmesek?

Időre van szükség ahhoz, hogy egy szervezet és az emberek változni kezdjenek. Ha gyorsan változtatsz, akkor lesz egy múzeumod egy csomó kivetítővel, egyéb multimédiás cuccal. De ettől vajon több lesz-e a fiatal látogató is? Nem feltétlenül. Azt hiszem, a képernyő igazából elvonja a figyelmet. Ha egy ilyen kaliberű változtatást akarsz keresztülvinni, akkor azt először is nagyon alaposan végig kell gondolni: az ugyanis nem működik, hogy "na most akkor gyorsan forgassunk fel mindent", de lehet, hogy jövőre valami mást, de hasonlóan bombasztikus, nagy dolgot fogunk véghezvinni. A folyamatos forradalmasítás korában élünk. Ez egy egyirányú út, amely a változás fele visz: a fizikaitól a digitális felé tart. Ma itt a facebook, de holnap már valami más lesz, a változás viszont ugyanaz marad, nem kell sietnünk vele. Igazából ez a transzformációs periódus az ötvenes, hatvanas években kezdődött, tehát már több mint ötven éve. És még mindig nincs vége, ez nem egyik pillanatról a másikra következik be. Talán száz évig is eltarthat, de... idő van.

Készítette: Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.12.04. 10:59 • Címke: digitalizálás, interjú