Cafatokra lőtték a fatörzset
Akárhogy is nézzük, az öldöklés hatásfokának növeléséhez, nagy tömegek lemészárlásához elengedhetetlenül szükséges volt a géppuska feltalálása. A jakobinus diktatúra idején ugyan megtették azt, hogy kartáccsal ágyúzták le az elítélteket, mert a guillotine már nem győzte, de az ágyú meglehetősen nagydarab, nehezen mozgatható eszköz. Igaz, az első géppuskák működtetéséhez is több ember kellett. Az angol Imperial War Museum gyűjteményéből származó kisfilmen angol géppuskások tartanak lövészetet a flandriai tengerparton, 1915-ben.
Kevesen tudják, de a géppuska egyik elődjének, az 1860-as években az amerikai Richard Gatling által összerakott, hajtókarral üzemeltetett fegyvernek az alapjait egy magyar mérnök és ‘48-as honvéd százados, Kosztka Károly alkotta meg. Kosztka „géppuskája” annyiban hasonlított az 1600-as évektől használatos sorpuskákra, hogy ő is egymás mellé helyezett hat puskacsövet, de ezek újratöltését már egy elmés szerkezettel oldotta meg. Gatling később a puskacsöveket „nyalábba kötötte”, a lőszer pedig egy szekrénytárból adagolódott a körbe forgatott csőnyalábba (a fegyver hatásos működését többek között az Utolsó szamuráj című film végén is láthatjuk). A szó szoros értelmében vett automata géppuskát szintén egy amerikai, Hiram Stevens Maxim rakta össze és szabadalmaztatta 1883-ban. A fegyver csövét általában négyliteres víztartály hűtötte, a lőszerutánpótlást pedig heveder segítségével oldotta meg a feltaláló – akinek mellesleg a hajsütővasat is köszönheti az emberiség, azon belül is a gyengébbik nem.
A géppuska hatékonyságát a gyarmattartó hatalmak a különféle zendülések letörésénél embereken is tesztelhették, nem véletlen hát, hogy az első világháború kitörésekor minden ország hadseregében rendszeresítve voltak ezek a gyilkos eszközök. Amelyekkel kezdetben 400-450 lövést lehetett leadni percenként, míg kitartott a 250 lőszert tartalmazó heveder. A cső, a víztartály és a mechanika általában 20 kiló körül volt, ehhez jött még az állványzat vagy a kerekes kocsi és a lőszeres rakaszok súlya. Tehát a fegyver mozgatásához és működtetéséhez minimum három ember kellett az első időkben.
Talán ezért is törekedtek a mérnökök a háború alatt a fegyver könnyítésére: 50-100 lőszert befogadó tárak használatával és léghűtés alkalmazásával 12-14 kilogrammra csökkent a súly, a mechanika fejlesztésével meg 500-700 lövés/percre növekedett a tűzgyorsaság. Valósággal szórták hát a golyót ezek az eszközök, a golyószórókat viszont már egy egészen kis lépés választotta el a géppisztolytól, amit egy olasz, Abiel Betel Revelli őrnagy hozott össze 1914-ben. Revelli más változtatások mellett pisztolylőszert rakott a tárakba és így 1500 lövés per percre is képes volt a nem egészen hétkilós fegyver. Amit sajnos az Isonzónál harcoló magyar katonákon teszteltek az olaszok – meglehetős sikerrel. A vizsgált, meglehetősen rossz minőségű felvételeken tehát a flandriai tengerparton éppen lőkiképzést tartó angol géppuskás rajokat láthatunk, amint az állványra helyezett Vickers-géppuskáikkal a tenger felé tüzelnek. A kamera egy pillanatra megmutatja a fegyver mozgatásánál bevetett belga kutyákat is, majd pedig egy a homokba vert vastagabb karó szétlövése kapcsán meggyőződhetünk a fegyver hatékonyságáról.
Pálffy Lajos