​A Király, aki örökké fiatal maradt

80 éves lenne Elvis Presley

Elvis Presley énekes és filmszínész, a rock and roll emblematikus alakja, az amerikai popkultúra egyik legismertebb figurája, egy nemzedék bálványa éppen ma lenne 80 esztendős.

Bár a könnyűzenei szerepléseket sokan a fiatalság privilégiumának tartják, vannak olyan idős zenészek, akik több évtizedes karrierjük vége felé is rivaldafényben állnak. Németország gramofonsztárja, Johannes Heesters 108 éves korában bekövetkezett halála előtt néhány héttel még koncertet adott. Charles Aznavour, a francia sanzon kiemelkedő alakja 90 évesen, a szentimentális amerikai popdal híres képviselője, Johnny Mathis 79 évesen énekel – s ahogy mi is írtunk róla, a zseniális jazzénekes, Tony Bennett 88 évesen is elbűvöli közönségét, duettpartnere egyébként a nála kereken hatvan esztendővel fiatalabb Lady Gaga.

Listavezető dalai nem férnek egy CD-re

Talán van egy olyan előítéletünk, hogy a rock nagyágyúi pörgőbb és önpusztítóbb életet élnek, mint a jazz és a sláger képviselői. Ennek ellenére az idén 80 éves Jerry Lee Lewis és a 89. évébe lépett Chuck Berry is köztünk van még. Sokszor elképzeltem magamban, milyen lenne ma a rajongói által egyszerűen csak Királyként emlegetett Elvis Presley. Legőrültebb hívei összeesküvés elméleteket gyártanak abban a reményben, hogy valahol még köztünk van, elbujdosott az egyre hisztérikusabb rajongók és az őt egyre jobban kihasználó menedzserek elől – esetleg messzire repült a fantasztikus históriák kedvenc járművén, a híres-neves repülő csészealjon. Sajnos nincs igazuk, 1977 óta nincs már köztünk, így csak a lehetetlen látomások világába sorolható, ha elképzeljük őt hófehér fellépő ruhájához passzoló hófehér hajjal, ahogy a Love me tendert énekli, mondjuk egy év eleji összevont újévi-születésnapi koncerten.

Artist Of The Century

Mississippi államban, Tupelo városban született. Tizenhárom éves volt, amikor családjával Memphis városába költöztek. Az ötvenes években lett meghatározó sztár, ezen évtized végét éppúgy dominálják felvételei – ahogy a Beatles a hatvanas éveket, a beatkorszakét. Ezek után különösen tiszteletre méltó, hogy az új nemzedék képviselője, John Lennon állítólag így nyilatkozott: „Elvis előtt nem volt semmi”. Ez persze nem igaz, Elvis előtt volt Frank Sinatra – bár szembetűnően eltérő stílust képviselnek, azért előfordult, hogy találkoztak: 

És Elvis előtt volt az a gazdag, elsősorban afroamerikaiakhoz kötődő könnyűzenei hagyomány – például a blues és a gospel –, amely a tizenéves Presley ízlését is alapvetően meghatározta. Az ötvenes évek faji szegregációtól terhelt, messze nem édeni Amerikájában lett sztár – és a kor ellentmondásai ellenére egy olyan Amerika arca lett, amely az öreg kontinens – és különösen annak keleti fele – számára álomvilág volt. A hajó méretű, csillogó-villogó országúti cirkálók, a fejlett televíziózás világa volt ez. (De elég megnéznünk az 1954-es év sci-fi novellaterméséből válogató, javarészt amerikai szerzők műveiből szemezgető Szívélyes Fahrenheit című novelláskötetet – és összehasonlítanunk az 1954-es év magyar prózairodalmával, hogy lássuk, a különbség mekkora a problémafelvetésekben, a jövőképekben is.)

Elvis „fekete” hangjára 1953-ban figyeltek fel először, majd karrierje 1954-től kezdett el felívelni, a Sun Recordsnál kiadott, rockabilly jellegű felvételekkel. 1956-ban már országos sztár lett a Heartbreak Hotel című kislemezzel.



Telt, összetéveszthetetlen hangja mellett hajviselete, öltözködése, maga korában pimaszul erotikusnak ható, a nőket megőrjítő csípőmozgása is egyedi jelenséggé tette, akit a közönség sikoltozva, extázisban ünnepelt. Hírnevét jó célokra is fordította, például akkor, amikor 1957 januárjában Ed Sullivan tv-showjában a Peace in the Valley (Béke a Völgyben) című dalt énekelte, az 1956-os forradalomra emlékezve és a magyaroknak való adakozásra szólítva fel a nézőket. E kiállásáért – és valószínűleg azért is, mert Magyarországon is mindmáig generációk kedvence – Budapesten közterület viseli nevét, és 2011-től fővárosunk díszpolgára.



Az ötvenes évek végén katona volt Németországban, ahol későbbi feleségével, Priscilla Anna Wagnerrel is megismerkedett (ő később Priscilla Presley néven elismert színésznő lett, 1968-ban született lányuk, Lisa Marie Presley pedig neves énekesnő). Presley már az ötvenes években is bemutatkozott a film világában – elég talán az 1957-es Börtönrockot megemlíteni, melynek címadó dala, a Jailhouse Rock az egyik legismertebb dala. Leszerelése után, a hatvanas években még közel harminc filmet forgattak vele, jobbára kellemes, könnyed, zenés darabokat.



A hatvanas évek végétől ismét zenei karrierjére koncentrált. Testőrök hada vette körül a fényűző – és egyre inkább a country jegyeihez közelítő – külsőségek között koncertező énekest, aki szenzációs showt kerekített minden fellépése köré – annak ellenére, hogy a zenei stílust, amelyet képviselt, radikálisan már nem újította meg. Drogfüggése egyre közismertebb lett, szenvedélybetegsége és romló egészségi állapota kései fellépésein is látszik: de a negyvenkét éves korára elhízott, beteges, zavart emberré vált legenda utolsó munkái is a zseni nagyságáról árulkodnak. My way – énekli a francia eredetiből, Paul Anka által írt szöveggel, Frank Sinatra által híressé tett dalt nem sokkal halála előtt:



Sajnos 1977. augusztus 16-án eltávozott. Amikor magyar követőjéről írtam, azt kívántam neki, hogy együtt ropják most valahol, a mennyei parketten. Akárhogy is: a többszörös Grammy-díjas és 1971-ben Grammy-életműdíjjal is kitüntetett Elvis Presley halhatatlan alakja a rock and rollnak: a műfajnak, amely részben az ő pályája révén – és az ő nyomdokain – lett a könnyűzene világformálóan sikeres áramlata.

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.01.08. 07:30 • Címke: évforduló, zene