Szerelmesek gyűrűje
Pannónia provincia nem volt a birodalom leggazdagabb tartománya, de
polgárainak azért mindig volt mit a tejbe aprítania. A mai Dunántúl
lakói a kereskedelem és a kézműipar mellett leginkább a földműveléssel
szerezték meg a betevőt, sőt, még sokszor annál jóval többet is,
gondoljunk csak a villagazdaságok uraira.Seuso tehetős ember volt, a császár barátja. Kincse mellett eltörpül az általunk vizsgált, a keszthelyi Balaton Múzeum által 3D-ben digitalizált aranygyűrű, melyet Keszthelyen fordított ki a földből a régész ásója.
A gyűrű aranya talán a szomszédos tartomány, Dácia aranybányáiból származhatott, ahol a rómaiak a só mellett e nemesfém után is kutattak a föld alatt. Az Erdélyi-érchegység aranylelőhelyei Ampelum (Zalatna) központtal állami kézben voltak, de ez nem azt jelentette, hogy a kitermelésből nem kerülhetett kereskedelmi forgalomba. A Dáciát 103-ban meghódító Traianus és az őt követő császárok az aranybányák jövedelmét a birodalom fenntartására fordították. 170 év római közigazgatás után a gót betörések miatt ki kellett üríteni a területet. A városok lassan elnéptelenedtek, a bányákat sem művelték, Erdély földje visszatért a barbárságba. E gyűrű esetében elképzelhető, hogy a rómaiak kivonulása után, az avar hódítók által Fenékpusztára telepített, romanizált lakossághoz tartozó ötvös készítette.
Kattintson a képre, majd a 3D ikonra!
Az ékszer megadott súlya (6,775 gramm) mellett a kezelőfelületen lévő MEASURE menüponttal meghatározhatjuk hozzávetőleges méreteit is. Ha az így kapott számok nem csalnak, akkor nő volt a tulajdonosa, ami ránézésre is valószínűsíthető volt egyébként. Az is igaz, hogy a birodalomban mindkét nem legfontosabb ékszerének számított a gyűrű, amit a férfiak sokszor láncon a nyakukban hordva, hitelesítésre is használtak. Az üvegpaszta-betéten álló férfi és nő öltözete mindenképpen a római kori ruhaviseletre utal. Az üvegpasztát – homok, mész és szóda ezer fokra hevítve – formába öntötték, különféle anyagokkal színezték, vagy festették, díszítették. A késő római kor gyűrűi is minden esetben „körülölelő foglalttal” készültek, az akkori ötvösök egyáltalán nem alkalmazták a „karmos” technikát. Ilyen foglalatokba kerültek a Borostyánút névadó kövei is, de ezek értékesebbek voltak az általunk vizsgált egyszerű üvegpasztánál.
Pálffy Lajos