A Bauhausról a kevésbé tájékozottaknak csak az jut eszébe, hogy az ottani építészek voltak a lakótelepi kaptárak előfutárai, elméleti megalapozói. Ez természetesen csak annyiban igaz, hogy építészetileg is végtelenül funkcionalisták voltak és nagyon szerették a kockát, mint formát.
Beestem a „Kis Manóba”, hogy a leszedés előtt még gyorsan megnézzem Reviczky Zsolt képeit. Őt választotta meg a szakma az Év fotóriporterének az idei Magyar Sajtófotó kiállításon. Korábbi és 2012-es teljesítményéért kapta ezt a megtiszteltetést, és vitán felül meg is érdemelte.
A műfaj kedvelői és alkotói vasárnap a Millenárison találkoznak. Kiemelt téma az olasz képregény.
Válság van, nem veszik meg a képeket – dől a panasz a galériásokból. Persze elmúltak (ha egyáltalán voltak) azok az idők, amikor úgy vették a festményt és a szobrot, mint a cukrot. Folyóméterre, mint egyesek a könyveket.
Mindig voltak örök vándorok, nyughatatlan elmék, akiknek nem sikerült megmaradni hosszabb távon egy helyen. Nem ment a fészekrakás, megállapodás még akkor sem, ha vágytak rá, vagy egészségük és más körülmények erre sarkallták őket.
Nincs is szebb felület az emberi kéz által simára
csiszolt, koptatott fánál. Talán csak a gyors folyású vizek által sodort
ág-bog, tuskó tud még ilyen szépen kopni.
A camera obscurát állítólag már Arisztotelész is használta és értette, de első pontos leírása egy arab tudóstól származik, 997-ből. Mert tudvalévő, hogy az antik görög világ teljesítményét jórészt az arabokon keresztül ismerte meg Európa. Ahol aztán már Leonardo da Vinci is csinált magának egy zárt dobozt, lyukkal az oldalán.
Ha valaki a Vidas Gitanas kiállításra igyekszik a Néprajzi Múzeumba, kétszer annyi idővel számoljon, mint tervezte. Mert képtelenség úgy megközelíteni a spanyol cigányok történetéről szóló tárlatot, hogy előtte végig ne nézzük a Képek, cigányok, cigányképek című, magyar fotósok által készített anyagot, amely páratlan a maga nemében.
Mintegy harminc látó és látássérült művész alkotásait mutatja be a
Kézzelfogható Alapítvány és a Szépművészeti Múzeum csütörtökön nyíló
tapintható kiállítása; a Kézzelfogható művészet mindenkinek című
tárlathoz konferencia és interaktív nap is kapcsolódik.
Rémálom az olyan fotókiállítás, amelyet egy szűk folyosóra aggattak fel, ahol ráadásul méretes oszlopok is foglalják a helyet. Az emberek araszolnak, tekeregnek a képek előtt, megállni, gondolkodni nincs idő, mert finoman továbbhaladásra késztet a tömeg.
„Az Isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni.” Hát, volt önbizalma a kis spanyolnak, az biztos.
Marina Abramović a performanszművészet szupersztárja. Már ha ilyen címkéket használhatunk az élő művészet nagyjaira.A szerb származású Abramović performanszaival az erőszakra, a történelem és a politika kegyetlenségeire hívta fel a figyelmet úgy, hogy közben nézőinek – a performanszok résztvevőinek – komfortzónáját feszegette, és több akciójában saját testi épségét is kockáztatta.
Az április 22-ig a Műcsarnokban látható videóinstalláció laoszi tartozkodása idején készült. Az üresség nyolc leckéje happy enddel című ötcsatornás videóinstalláció a laoszi kisgyermekek katonásdi játékát mutatja be. Az ismertető szerint a performanszművész azt vette észre a környezetében játszó gyermekeken, hogy mennyire élethűen játsszák el a harci helyzeteket, mennyire betartják azok játékszabályait és dramaturgiáját. Van tárgyalási rész, kivégzés, harc, túszul ejtés. Az első részben az öt képernyő békés vízesést, fát és egy csendes faházat mutat. Majd a második részen már feltűnnek a katonának öltözött gyerekek. Később, a kvázi-kegyetlensége miatt szinte nézhetetlen részben, egymást végzik ki. Itt a kegyetlenség érzetét nem a kivégzés utánzása, hanem a gyermekek játékának komolysága kelti. Hasonlóan megrázó rész, amelyben egy kislány székre állva egy népdalt énekel, miközben a többi képernyőn szimultán látható, amint alvó gyermekfejeket piros fény pásztáz.

Marina Abramović Az üresség nyolc leckéje happy enddel (Forrás: mucsarnok.hu)
Abramović alkotása a kontraszton alapul. Ez a kontraszt a megrázó kegyetlenség érzetével játszik. A végén a happy endet a gyermekek fegyverégetési rítusa jelenti, amelyet a vízesés békés képe kísér a szimultán képernyőkön. A nyolc kép sajátos dramaturgiát követ: a legmegrázóbb képek a cselekmény felénél láthatóak, viszont az izgalmas és feszültségnövelő pillanatok a második felében. A kiállítás különlegessége, hogy rajzokat, a háborús helyszín makettjét, valamint nagyméretű fotókat is lehet látni. Utóbbiak sorozatcíme a Család, amelyet a gyerekek Abramović-csal együtt alkotnak. Mindnyájan egyenruhában, vidám arccal néznek a kamerába. Nem lehet eldönteni, hogy játékos harcuk vidámsága csak a játék öröme, vagy a kegyetlenség lehetőségéből származó adrenalin hatása.
Bakk Ágnes