​Katasztrófától a művészetig

Kezét a láng megnyomorította, így új játéktechnikát kellett kitalálnia: Django Reinhardt a gitárjazz nem szokványos zsenije. Ma ünnepelné 105. születésnapját. Zenéje senkiéhez sem hasonlítható és örök. Élete tele volt katasztrófákkal, ami a kézsérülésével kezdődött.

1910 telén Laurence Reinhardt, egy komikusokból és zenészekből álló vándortársulat tagja, és a zenész Jean-Eugène Weiss letáboroztak a belga Liberchiesben. Január 23-án világra jött fiuk, akit a következő napon Jean-Baptiste Reinhard néven jegyeztek be az anyakönyvbe, ámde a családban cigány nevén csak Django-nak hívták, ami olyasmit jelent: „Felébredek”. A következő évekről sokat nem tudunk: a család Európa-szerte vándorolt, az apa, egy hegedűművész és cigányzenekar-vezető útközben elhagyta őket, így az anyjuk egymaga gondoskodott a gyerekekről.

Az első világháború zűrzavara elől a karavántábor egész Algériáig menekült, majd vissza egy Párizs közeli nyomornegyed lakókocsi-telepére. A következő években ez lett Django lakóhelye is: öccsével a környéken szenet és ócskavasat gyűjtöttek, és ugyanitt fedezték fel hallás után a zenélést is. Nővére, Sarah zongorázott, testvére, Joseph „Nin-Nin” gitározott, Jean-Baptiste „Django” hegedült, majd bendzsón is megtanult játszani. Imádta a zenét. Első hangszere, amit tizenkét évesen kapott, egy olyan hathúros bendzsó volt, aminek hangzása a standard gitáréra hasonlít. Tizenhárom évesen már hivatásos zenészként dolgozott egy harmonikaművész mellett a Monge utcai táncteremben, viszont tehetségét csak akkor kezdte elismerni a közönség és a többi cigányzenész, amikor bárokban, kávéházakban kezdett el játszani. Bár formális képzésben nem részesült, de a zene a vérévé vált. A vándorélet azt sem tette lehetővé, hogy iskolába járjon, csak később tanulta meg a nevét leírni, hogy legalább a szerződések aljára kanyarítani tudjon valamit. 18 éves korára már egy kisebb karrier volt a háta mögött, amikor megnősült.



1928. október 28-án azonban sorscsapás érte: a felesége által eladásra készített celluloid virágok véletlen meggyulladtak, lakókocsijukban tűz ütött ki, a lángoló romok közül épp csak ki tudtak menekülni. Jobb oldala térdtől derékig, és bal keze megégett. Az orvosok három ujját meg tudták menteni, de másik két ujja megnyomorodott, ami a legnagyobb katasztrófa egy gitáros számára. A fiatal srác azonban nem hagyta legyőzni magát, a kórházban töltött 18 magányos hónap alatt kifejlesztett egy saját fogástechnikát a harmóniák redukálására, az akkordok vízszintes ujjrendjét a gitár nyakán függőlegesen osztotta el. Első két ujjával bámulatos ügyességre tett szert, de ez nem azt jelentette, hogy a többi ujját nem használta. És csodálatos módon a módszer bevált, hendikepje ellenére nem adta fel, a hátrányból erőt nyert és még nagyobb sikerek elérésére ösztönözte.



Feltehetően továbbra is a tánclokálok gitárosa maradt volna, ha 1934-ben a Hotel Cambridge össze nem hív 14 muzsikust egy kis délutáni zenélésre. A zenészek nagy száma nem ijesztette meg Django Reinhardot, hanem egy legendás öltözőbeli együtt zenélésre inspirálta, amelybe Stephen Grappelli, a nagyszerű hegedűs mellett bekapcsolódott testvére, Joseph a második gitáron és Lois Vola nagybőgőn. A tökéletesen elkapott jam session adta a Quinetette du Hot Club de France zenekar létrehozásának ötletét, ami sokak szerint az ütőhangszerek nélküli ritmusgitáros zenekarok koncepcióját kialakította. Több kompozíciójuk azóta már a jazz-standardnek számít.

Nearchos Ntaskas plakátja

Ez a formáció fejlesztette ki az európai jazz stílusát, aminek mibenlétén a szakértők máig vitatkoznak, hiszen egyszerre több zenei irányzat is felfedezhető benne: a tánczene népies keringői, a tengerentúli jazz akkoriban divatos, visszafogott swing irányzata, a franciaországi musette dallamai (amely egy hagyományos, dudával kísért francia tánczene volt, ami a 19. században rendkívül népszerűvé vált), a négynegyedes ütem, illetve az indiai cigányzene éppúgy, mint a flamenco lüktetés.

A műfaj leggyakoribb elnevezései: sinti swing, manouche- illetve gipsy jazz, vagy – a műfajteremtő zenekar után (Hot Club-style) – hot-jazz. Egy egyéni és kratív bebop-értelmezés, ami vagy ezerféle melódiához nyúl vissza, végül pedig egy a fogyatékos balkéz alkotta játéktechnika, ami komplett egyedi harmóniákat és hangszínt hozott. Nem meglepő, hogy a gitároktatásnak nem lett módszere a Reinhardt-féle iskola – ahhoz túlságosan individuális, hogy az utókor számára tanítható legyen.

A háború kitörésekor Angliában koncertező zenekar szétvált, mert Stephani Grapelli Angliában maradt, míg Djangoék visszatértek Párizsba, és Hurbert Rostaing klarinétossal folytatták a zenélést. Párizs náci megszállása után a szabadságot jelképező, amerikainak minősített jazz tiltólistára került, de a swing nem számított németellenes zenének, így a zenekar swinget játszva próbálta túlélni a háborút.

 
Zabolátlan, impulzív és nagylelkű ember volt, és rajongott a biliárdért és a kártyajátékokért. A játékszenvedély és a zenélés nem hagyott túl sok időt az alvásra. A szülőföld nélküli vándor, ahogy Jean Cocteau nevezte Django Reinhardot, a nyugdíjas éveit a Szajna partján fekvő Samoisban szerette volna eltölteni 1951-től, de már csak két évet adott neki a sors. 1953. május 16-án egy fellépést követően váratlanul szívinfarktust kapott, s még aznap meghalt.

Rövid életének 43 éve elég volt, hogy neve fogalommá, stílusa műfajteremtővé, kétujjas játéka inspirációvá, zenéje követendő példává váljon. Követői, hódolói 1978 óta minden évben Django-fesztivált rendeznek zenei örökségének tiszteletére Samois Sur Seinben – a gipsy jazz és teremtője már csak ezért sem merülhet feledésbe.
 


Jenei Gabriella

• Publikálva: 2015.01.22. 14:01 • Címke: évforduló