Horthy vitt ki, Rákosi hozott haza!
A hadifoglyok sorsa sosem volt irigylésre méltó, de az utolsó
lovagiasnak tartott háborút, az első világégést követően vált igazán
elviselhetetlenné. A második világháború folyamán lett általános, hogy a fogságba esett katonákat rögtön kivégezték, vagy minimális élelmezés mellett halálra dolgoztatták. Sőt, arra is volt példa, hogy a kívánatosnak tartott hadifogolyszámot a civil lakosság összefogdosásával érték el. A Mafirt Krónika, a kommunista párt híradója 1947 júniusában tudósított a hadifoglyok hazatéréséről.
Míg az első világháborúban a magyar hadifoglyok Oroszországban a bányák mellett nagyobbrészt a mezőgazdaságban, családokhoz kiadva dolgoztak, és épségben hazatértek, addig egyes számítások szerint 200 ezer magyar ember halt meg szovjet hadifogságban a negyvenes évek során. (Az első világégés alatt talán csak a Szerbiában fogságba esettek szenvedtek mérhetetlenül. 1915-ben az albán hegyeken keresztül a tenger felé menekülő szerb csapatok maguk előtt hajtották a Monarchia fogságba esett katonáit, akik közül tízezrek haltak meg a szörnyűséges menet során. Hogy aztán az életben maradottak már olasz felügyelet alatt pusztuljanak el a Szamár szigeten.)
A magyar történelem legnagyobb katonai veszteségét hozó Don-kanyar után már tízezrek estek fogságba, de az is biztos, hogy a Vörös Hadsereg 1944-ben kikalkulált hadifogoly tervszámokkal érkezett meg Magyarországra. A Szovjetunió így pótolta hatalmas emberveszteségeit, az iparosodó állam gyáraiba, de különösen a bányákba nagyon kellett a munkáskéz. Nehéz helyzetbe kerültek az oroszok Budapest ostroma kapcsán, amikor Malinovszkijék a harcok elhúzódását a védők nagy létszámával indokolták Sztálin felé, aki menetből szerette volna bevetetni velük a fővárost. Az ostromlók tehát nem tudták a megfelelő hadifogoly létszámot produkálni, ezért egyszerűen összeszedték és elhajtották a civileket is. Ez az eljárás természetesen kiváltotta az új magyar hatóságok tiltakozását, de hát a győztes vitt mindent.
Az ország területén fogságba esetteket 10 nagy gyűjtőtáborba (Vác, Cegléd, Gödöllő, Jászberény stb.) hajtották, majd innen indultak a vonatok a romániai átmenőtáborokba, Brassóba, Temesvárra, vagy Foksányba. Itt már tízezrek haltak meg a gyengeség és a járványok, leginkább a tífusz miatt, pedig az igazi megpróbáltatások sokaknak még csak ezután következtek. (A legrosszabbul azok jártak, akik valami okból a sarkkörön túli Gulag-táborokba kerültek, ahol minimális volt az esély a túlélésre.) A hadifoglyok kérdése a párizsi béke után került előtérbe, hiszen 1946 nyaráig nyugatról már hazatért az a 300 ezer ember, aki a szövetségesek fogságába esett. A 600 ezer Szovjetunióban raboskodó magyarért a kommunista párt is közbenjárt Sztálinnál, aki az 1947-es választási kampányra időzítve tízezreket indított haza. („Ne feledd, Horthy vitt ki, Rákosi hozott haza!”) Arra is odafigyeltek, hogy a kizsigerelt embereket előbb feljavító táborokba küldtek, majd a hadizsákmányból tisztességes ruhával látták el.
Így mutathattak olyan jól katonáink a Mafirt által a debreceni vasútállomáson készített felvételeken. Ahová 1947 tavaszán és nyarán nagy számban futottak be a hadifoglyokat szállító vonatok. A lefilmezett, Rákosi és valószínűleg Sztálin képével díszített mozdony által húzott szerelvényen 1510-en utaztak, és a szerkesztő, Zólyomi Gyula azt is kihangsúlyozta, hogy civilek is vannak a szerencsés hazatértek között. Erről pedig nem volt ildomos beszélni, a későbbiekben pedig egyenesen tilos volt emlegetni ezeket az utcán összeszedett, vagy málenkij robotra rendelt és a Szovjetunióba szállított szerencsétleneket. Az sem volt éppen szerencsés, hogy az orvosi vizsgálat bekerült az anyagba, mert azért a feljavítás ellenére vékonyak voltak azok a karok és horpadtak a mellkasok. Ugyanakkor érthető a családok boldogsága, az elveszettnek hitt fiú vagy hitves a többi szerencsés 400 ezerrel együtt mégis megkerült, itthon van, nem jutott annak a jeltelen sírokban, fagyott földben nyugvó 200 ezernek a sorsára.
PL