A könnyed, mindenféle gondokat feledtető „kis színes” kategóriájába tartozó híradást két helyszínen forgatták. A narráció emlegeti is a hótakaró borította budai hegyeket, de nem nevezi meg a Normafát, ahol már régóta nagy hagyománya volt a síelésnek. A Harangvölgy felé indultak rendesen innen a síelők, aztán amikor leértek, lecsatolták a léceket és felgyalogoltak ismét a tengerszint feletti 477 méteres magasságba. Ez a mutatvány az akkori felszerelést nézve nem is volt annyira megerőltető, hiszen egészen az 1960-as évek elejéig nem használták a bokát rögzítő műanyag bakancsokat. Amikben meglehetősen nehéz mutatvány a hegymászás. A havas fákat, tájat bemutató snittek után megismerkedhetünk egy akkori szabványos sífelszereléssel. Az alap a fából készült, gőzöléssel felhajtott orrú léc volt, amit már a második világháború előtt fém élekkel, „kantnikkal” láttak el. Így lehetővé vált többek között a fagyott havon való kanyarodás is. A bakancs, amit látunk, nem feltétlenül síelésre készült. Szoros befűzése ugyan tartotta valamennyire a bokát, de csak valamennyire. A kötés lelke egy rugós pánt volt, ami a bakancsot a sarkánál fogva szorította a lécre. A bot leginkább bambuszból készült, ezt a rugalmas anyagot és bőrszíjakat használtak a meglehetősen méretes hótányérok elkészítéséhez is.
Viszont a lesiklási technikák nem sokat változtak az idők folyamán. Mint ahogy a gyerekek is ugyanúgy élvezték a szánkózást a rettenetes negyvenes évek végén, mint ahogy mostanában. A híradós anyag második felében egy másik helyszínt és egy másik, későbbi időpont történéseit láthatjuk. A hó itt már erősen olvad, így a hógolyózásra, hóember építésére is nyílik lehetőség. Ugyanakkor a szánkók még remekül csúsznak, hideg sincs. Így lehet az is, hogy az iskolai egyensapkát viselő szánkózó fiúcska a hosszú télikabátja alatt, amúgy a szokásoknak megfelelően csak rövidnadrágot és térdzoknit viselt. Biztos nagyon várta már a tavaszt.
PL