A happeningtől a halálszínházig

100 évvel ezelőtt született Tadeusz Kantor, a legendás Halott osztály előadás rendezője. Boldogult színháztudomány szakos hallgató koromban számomra ő volt (Artaud mellett) a színházi rendezéselmélet csúcsa.

Egyrészt azért, mert az izgalmasan hangzó halálszínház-elmélet is tőle származik, másrészt pont azért, mert ez az elmélet szinte megfoghatatlan. Számára nem a forma, hanem annak tartalma számított, ezért minden művészeti területen alkotott. Ez a cikk nem kíséreli meg művészi hagyatékát elemezni, hiszen arra nem lenne elég ez a felület, viszont rövid életrajzi áttekintést szeretne adni, mivel ez magyar nyelven talán kevésbé elérhető.

Tadeusz Kantor a lengyel avantgárd reprezentatív alakja. Olyanok számára, akik címkékben gondolkodnak, nehezen elhelyezhető figura: nem lehetett eldönteni, hogy képzőművész vagy színházi rendező, esetleg színész vagy díszlettervező? Kantor esetében azonban nem ez a helyes kérdésfelvetés. Egyik interjújában ezt nyilatkozta: „Elvetem a formát, s lényegtelen, hogy amit csinálok, az éppen színház, festészet, rajz vagy könyv. Mindegyik különös módon jön létre, ezért bármit csinálhatok. Ez totális művészet. Nem tudom azt mondani, hogy itt végződik a színház és ott kezdődik a festészet. Számomra a kettő egy és ugyanaz.”

Kantor a leghíresebb előadásában

Kantor 1915. április 6-án született Wielopoléban. Édesapja, Marian Kantor katona volt, aki az első világháború alatt először az osztrák, majd a lengyel hadseregben szolgált, ki is tüntették háborús érdemeiért, de soha nem tért haza, máshol telepedett le és új családot alapított. Felesége fiával és lányával egyedül maradt. Ennek ellenére Tadeusz későbbi alkotásaiban (Wielopole, Wielopole, Ma van a születésnapom) feltűnik, mint egy rangjától megfosztott katona. Kantor a középiskoláját Tarnowban végezte, ahol gyakorta rendezett színházi előadásokat diáktársai számára, majd húszéves korában, a középiskola utána, nővérével Krakkóba költözött: jogot hallgatott, majd 1933-ban beiratkozott Krakkói Képzőművészeti Egyetem festészet-szakára, ahol 1939-ig tanult. Közben alkalma volt látni Meyerhold- és Oskar Schlemmer-előadásokat, amelyek erős hatással voltak rá. 1937-ben megalapította a Mulandó Marionettszínházat; első színházi alkotásuk egy Maeterlinck-darab, a Tintagiles halála volt. Kantor ebben a rendezésében Meyerhold 1905-ös moszkvai Maeterlinck-bemutatóját vette alapul: fekete és szürke, különböző alakú marionetteket használt, mindegyik karakter külön hanglejtéssel beszélt. Ezek a marionettek, különböző formában, de mindvégig megmaradtak színházi alkotásaiban. Mivel látta, hogy Oroszországban a konstruktivista művészeti áramlatokat eltörölte a háború, azaz a konstruktivizmus nem váltotta be a hozzá fűzött álmokat, újragondolta művészeti ars poeticáját.

Kantor fiatalkori képe

Kitört a második világháború, Kantor pedig Krakkóban közvetlenül a gettó mellett élt, ezért különösen mély nyomott hagyott benne a felfoghatatlan történéssorozat. Talán ez is okozta, hogy az avantgárd felé fordult. 1942-ben több alkotóval együtt megalapították a Független Színházat (napközben pedig a városi színház díszletfestője volt). Egyik első rendezése Wyspianski Ulysses visszatérése volt, amelyet a kortárs történések szerint aktualizált. Erről hamarosan a nácik is értesültek, ezért gyakorta kellett más-más helyszínen játszani, hogy ne kapják el a náci katonák se az alkotókat, se a nézőket. Kantor ekkor határozta meg, hogy pontosan mit is jelent neki a színház: számára a darab összes karaktere halott volt, akik csak az előadás időtartamára tértek vissza az élők közé. Talán elképzelhetetlen ma, hogy náci uralom alatt milyen is lehetett művészként élni és alkotni Lengyelországban, miközben nagyon is érthetővé teszi, hogy Kantor miért is fordult az avantgárd művészet felé. Miközben több színházban is díszlettervezőként dolgozott, érdeklődése visszavezette a festészet felé. Lengyelország a Vörös Hadsereg által 1945-ben felszabadult, Kantor és alkotótársai fellélegeztek, a rendező pedig elvette Ewa Jurkieviczet, nemsokkal később pedig kislányuk született, Dorota. 1946-ban egy ösztöndíjnak köszönhetően fél évet Párizsban töltött. Ekkor alkalma volt végigjárni a Louvre-t, rengeteg jelentős festményt élőben is láthatott – később, mikor hazatért, többen is azzal vádolták, hogy innen szedte össze „hatásait” és igazából a külföldön látottakat utánozza. De többen álltak ki amellett, hogy Kantor igazából lényeglátó és eredetisége megkérdőjelezhetetlen. A felszabadulás után oktatói állást kapott a Képzőművészeti Egyetemen és festészetet tanított, de három évvel később eltávolították onnan „nem megfelelő tanítási módszerei miatt” (előnyben részesítette az absztrakt stílust, amelyet akkor a hatalmon lévők esztétikája nem tudott befogadni). Újból a rendezés felé fordult, Sztálin halála után pedig már több díjat is kapott, előadásait Európa-szerte meghívták.

Kantor festményein gyakorta előforduló motívum volt az esernyő

Egyik párizsi útja után elkezdett az akciófestészettel foglalkozni, ennek a műfajnak az informel nevet adta, és nem csak happeningeket rendezett, hanem kiállításai is voltak. Ekkor honosította meg az emballage műfaját, amelynek lényege az volt, hogy mindent, de főképp művészeti alkotásokat becsomagolt, ezáltal elérhetetlenné tett, majd ezeket újra bemutatta. Ismét érezte az élőművészet erejét is, ezért 1955-ben megalapította Maria Jarema festőnővel a Cricot 2 Színházat (a ‘cricot’ francia hangzású szó, amely a lengyel cirkuszra utal), és nem sokkal később megismerkedik Maria Stangret ifjú festőnővel, akivel hamarosan szerelmesek lesznek egymásba (1961-ben Párizsban elvette feleségül, miután sikerült elválnia az első feleségétől). Társulatával tömény életet élnek, hiszen gyakorta este 10 után kezdenek próbálni, mikor az állami színházakban dolgozó színészek elszabadultak. Csodával határos, hogy fenn tudták tartani a munka menetét, hiszen a kommunisták egyáltalán nem nézhették jó szemmel őket, főleg, hogy  közönségük többször tönkretette az előadások helyszíneit. Kantor happeningei, előadásai (bár ő ezeket nem nevezné így) viszont egyre sikeresebbek lettek. 1965-ben már Amerikába is kimehetett, ahol a happening szó kitalálójával, Allan Kaprow-val is találkozott.

Stranget és Kantor

1967-ben mutatta be egy másik nagyon híres akcióját: ekkor egy hatalmas, 14 méter hosszú és 2 méter magas levelet szállíttatott nyolc igazi postással Varsó utcáin, azért, hogy ők eljuttassák az üzenetet a címzetthez, a közönséghez. Kantort és társulatát ezután egyre több európai fesztiválon lehetett látni. 1975. november 15-én bemutatták a talán leghíresebb előadásukat, a Halott osztályt (amelynek a próbafolyamatát már a krakkói városháza is támogatta), amelynek egyik első előadását 1976-ban Andrzej Wajda filmezte le.

Kantor krakkói múzeumának egyik szobájában akár be is ülhetünk a Halott osztály tanulói közé. Maradandó élmény

1979-ben meghívták Firenzébe, hogy egy új előadást hozzon létre a város költségén. Nem mindenki tudott eljönni a társulatból, de aki igen, azok számára Olaszország a második otthon lett. Itt alkották meg a Wielopole, Wielopole című előadást, amely Kantor gyermekkorának alakjait idézte fel. Ezután jelent meg a rendező egyik kulcsfontosságú szövege, amelyben arról is ír, hogy számára a színészek egyfajta manökenbábuk, de így jutnak igazából fontos szerephez. A világhírhez közelítve a krakkói és a lengyel vezetők is rájöttek, hogy mennyire fontos lenne támogatni a társulatot, ezért Krakkó belvárosában felkínáltak próba- és előadóhelyként egy új, művészeti kiállítások számára kialakított épületet. Továbbra is hívták külföldre, így egy tehetős német polgár nürnbergi galériájában hozta létre a Dögöljenek meg a művészek! című darabját, amelyet szorosan követett a Soha nem térek vissza! és a Születésnap című előadások. Ez utóbbit Kantor már nem fejezte be. Rengeteg külföldi workshopot tartott, állandóan próbált vagy alkotott. A nyolcvanas évek második felétől Sienában élt, és bár új élettársa, Anna Halczak vele élt, Kantor úgy érezte, magányos, nincs kivel beszélnie. Nem tudta, hogy mire vélje a berlini fal leomlását, hiszen egész életét a kommunista rendszerben élte. Úgy érezte, ez már nem az ő világa, itt már nem tud alkotni. 1990 decemberében az egyik próbán rosszul lett és másnap, december 6-án sienai otthonában elhunyt. Társulata az egyik leghíresebb kelet-európai társulat maradt, amelyet Amerika és Európa legnevesebb fesztiváljaira hívnak. Ezeken az előadásokon mindig lehetett látni egy üres széket: a Kantor számára fenntartott helyet.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2015.04.02. 14:03 • Címke: színház, évforduló