​Amikor Európa beteg embere nem hagyta magát

Éppen 100 esztendeje, 1915. április 25-én kezdődött meg a hadtörténet első modern, összfegyvernemi partraszállása a Gallipoli félszigeten.

A művelettel az antant erők a nyugati front tehermentesítését és a török hadbalépés miatt a Kaukázusnál is hadakozni kényszerülő Oroszország megsegítését tűzték ki célul. Gallipoli végül a oktalan vérontás és a hősiesség egyik legjellemzőbb példája lett, 44 ezer antant és 87 ezer török halottal. A véres eseményekről Gallipoli hősei címmel az Imperial War Museum (IWM) gyűjteményében nézhetünk meg egy ausztrál összeállítást.

Állítólag Winston Churchill az Admiralitás Első Lordjaként (tengerészeti miniszter) dobta be az ötletet, hogy Törökország meggyengítése, vagy kikapcsolása a háborúból úgy is megvalósulhat, ha a Dardanellák elfoglalásával fővárosának, Isztambulnak az előterében kényszerítik védekezésre a Kaukázusban, sőt a Szuezi csatorna irányában is támadólag fellépő török hadsereget. Ha pedig a török fővárost is sikerülne egyúttal elfoglalni, akkor az ország biztosan kiválna a küzdelemből, meggyengülne a központi hatalmak déli frontja, az eddig semleges Görögország az antantot erősítené, a habozó Románia pedig hátba támadná a két fronton is küzdő Magyarországot. És Sir Winston tengerészete is megmutathatná, hogy mit tud, hiszen a csapatok és az utánpótlás szállítása, no meg a parti török erődök elhallgattatása az admiralitás feladata lenne. Hogy aztán a tervekből csak a csapat- és utánpótlásszállítást tudták az angolok megvalósítani, az nem feltétlenül Churchillen múlott, később mégis ő bukott bele a kudarcba.

A hadműveletek február 18-án a partvédő erődök hajóágyúkkal való lövetésével kezdődtek, de már ekkor látszott, hogy az „Európa beteg emberének” tartott törökök most nem hagyják magukat. Egy hónap múlva a brit és francia egységek a még mindig erős ágyútűzben behajóztak a szorosba, hogy felszedjék az aknazárakat, de a műveletben részt vevő 16 hajóból három elsüllyedt, négy pedig harcképtelenné vált, és még az aknákat is csak részben tudták semlegesíteni. Ekkor jött az ötlet, hogy előbb el kellene foglalni a partvidéket, így 1915. április 25-én 5 hadosztály, 75 ezer ember szállt partra a Gallipoli-félszigeten. A franciák, szenegáliak és angolok mellett harcoltak itt Egyiptomból átvezényelt ausztrálok és új-zélandiak, de a brit zászló alatt küzdöttek indiaiak, szudániak és kanadaiak is. A támadókkal szemben a német vezénylet alatt álló 5. török hadsereg foglalta el a magaslatokat, soraiban Kemal Atatürk ezredessel, a későbbi államfővel. És óriásiak voltak a támadók veszteségei már az első napon, csak a Krithia mellett nagy nehezen kiépített hídfőnél 60 százalékos volt a halálozás. Végül állóháború alakult ki, és az igen csak forró nyárral megérkezett a tífusz és a vérhas is az ostromlók tengerpartra támaszkodó hídfőibe, ahonnan újabb nagy veszteségek árán sem tudtak kimozdulni, pedig folyamatosan jött az erősítés és a hadianyag a tengeren. A kudarc oka a kedvezőtlen terep mellett a felderítés hiánya volt, az antant hadvezetésnek évtizedes információi voltak a védelemről, amit időközben német segítséggel alaposan átszerveztek. Ennek ellenére a hadtörténetben példátlan módon az ostromban kétszer annyi védő halt meg, mint támadó, ami jórészt a lehetetlen ellentámadások miatt alakult így. A helyzet Bulgária októberi hadba lépésével változott meg gyökeresen, Párizs és London a hídfők felszámolása mellett döntött és Szaloniki mellett építettek ki új állásokat. Maga a kiürítés teljes titokban folyt december 8. és január 7. között, állítólag még olyan időzített puskákat is hátrahagytak, amik egy-egy lövéssel azt a látszatot keltették, hogy vannak még katonák a bunkerekben, lövészárkokban.

Különleges, periszkóp célzású puskát az itt látható 19 perces összeállításában is lehet látni, amiben feltűnnek Seddülbahir (Sedd-el-Bahr) erődjének történelmi romjai is. Az összeállítás másik kuriózuma az úgynevezett Anzac-öböl (itt szálltak partra az ausztrálok és új-zélandiak – erről is szól a Gallipoli című film az ifjú Mel Gibsonnal) lefilmezése a roncsok között fürdőző katonákkal. Láthatunk egy logisztikai érdekességet, a lovak és öszvérek daruval való mozgatását is, de működött a kamera Sari Bairnál vívott nyolc napos ütközetben is, amikor az ausztrál csapatok jól kiépített állásaikból éppen egy török ellentámadást hárítottak el. Ez volt 1915 augusztusában az antant utolsó nagy és sikertelen támadása a magaslatokon magukat befészkelő török csapatok ellen. Aztán elmentek a katonák, csak a romok és a sírok maradtak az amúgy szikla hátán sziklából álló félszigeten.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2015.04.22. 10:37 • Címke: történelem, első világháború 100