Személyes digitalizálás

Interjú Kelly Cannonnal, a MOMA digitális stratégiájának content assistantjével, aki kilenc hónapot töltött Budapesten Fulbright-ösztöndíjasként és ezalatt a magyar fotográfiát kutatta. A MOMÁ-s projektjéről, a fotográfia online lehetőségeiről, illetve a stratégiai szelekcióról beszélgettünk vele egy kellemes délután.

Miért kezdtek el érdekelnek azok a platformok, amelyeken digitális művészeti tartalmak érhetőek el?

Már hosszú ideje érdekeltek ezek a platformok és a digitális média is, valamint az is, hogy milyen hatással van az internet a fotográfiára és videó műfajára. Itt nem csak azt értem, hogy digitális kamerát használunk, hanem a különböző hálózatok  kapcsolati hálójára és a digitális média egyéb vetületeire is gondolok.

Jó pár olyan projektben részt vettem, amelyek segítettek ezen az úton: a BA-diplomamunkámat az Anish Kapoor-féle Cloud Gate (Felhőkapu) című műalkotásáról írtam, amelyet Chicagóban állítottak ki. Kutatásom arról szólt, hogy ez a szobor miképpen lépett interakcióba a felhasználókkal, hogy az arra látogatók miképpen készítettek az alkotás tükröződő felszínét kihasználva fotókat és selfieket és ezeket miként osztották meg online felületeiken, úgy, hogy ezáltal a szobor nemzetközi hírnevet is kapott. Ezután, mielőtt a MOMÁ-nál kezdtem volna dolgozni, kutatási asszisztens voltam az International Center of Photography 's Triennalnál: ezen az eseményen azt mutattuk be, hogy a 21. századi fotográfia és videóművészet miképpen reagál az olyan eseményekre, mint 2001. szeptember 11., vagy a gazdasági válság, az arab tavasz. Olyan művészeket is felkerestünk, akik valamilyen formában foglalkoztak a digitális és hálózati logikával: ekkor kezdett el érdekelni a kortárs fotográfia, főképp ennek egy szubtilisabb formája. Ugyanebben az időben érkeztem Budapestre, a Ludwig Múzeum gyakornokaként.

Kelly Cannon budapesti tartózkodása során több helyen is előadást tartott. Márciusban például a MOME Tech Tea keretében (fotó: MOME)

Miért pont Budapestre?

Egyrészt soha nem voltam még itt, másrészt pedig a művészettörténetnek azzal az oldalával ismerkedhettem itt meg, amelyet nálunk nem tanítanak. Persze itt az amerikai művészeti részlegen dolgoztam, mivel ezt tudtam hozzáadni a munkához az angoltudásom miatt. Itt jöttem rá, hogy a modernista fotográfia már szinte teljesen fel van térképezve, rengeteg művészettörténész ismeri már a francia vagy az orosz kánont, de talán kevésbé a közép-európait. Ezen a ponton kezdtem el gondolkozni azon, hogy az internet miképpen segíthet abban, hogy egyes hiányokat eltüntessen a forrásmunkák online elérhetővé tételével: ez lenne az első lépésként a digitalizálás, a következő pedig az embereket különböző megosztásokkal vagy digitális technikákkal való inspirálása. A cél az volt, hogy arra biztassuk az embereket, hogy jöjjenek ide és kutassanak. A jelenlegi kutatási területem a két világháború közötti fotográfia és célom, hogy valamilyen formában növeljem az online elérhető források számát, amely más kutatók számára esetleg segítséget jelenthet.

2013-ban kezdtél el a MOMÁ-ban dolgozni, mi volt ott a munkaköröd?

A MOMÁ-ba a Thomas Walter Gyűjtemény katalogizálójaként kerültem be, amelynek a gyűjteményében összesen 341 fotó található a 21 század első feléből és a modernizmust képviselik. Amikor oda jelentkeztem, akkor már egyszerre beadtam ide is a jelentkezésem, hogy a két világháború közötti fotográfiát tanulmányozzam. A MOMÁ-ban az volt a feladatom, hogy a 341 fotóval közelebbről is megismerkedjek. Azt szerettük volna, hogy mindegyik fotóról még precízebb információkat szerezzünk. Új standardokat akartunk felállítani és ez alapján felmérni a teljes gyűjteményt. Egy nyarat töltöttem azzal, hogy mindegyik fényképről átírjam a feliratokat és a pecséteket. Ezt nagy odafigyeléssel tettem, mivel az volt a cél, hogy utána számítógépen is kereshető legyen a gyűjtemény. Ha volt rajtuk bármiféle információ a gyűjtőről vagy a kiállítóról, akkor annak a nyomára akartam bukkanni. Miután a katalogizálást befejeztem (2013 szeptemberére) akkor már tárgyalásban álltunk a Second Story Studióval. Akkor a munkaköröm szerint már „assistant digital content strategist” azaz a digitális tartalom stratégiai asszisztense voltam. Ezt a címet igazából mi találtuk ki: ezzel az lett az én feladatom, hogy összekötő legyek a kurátori osztály, a gyűjteménykezelői osztály, a digitális médiumokkal foglalkozó osztály és a Second Studio fejlesztői között. Fontos volt, hogy segítsem őket abban, hogy megértsék a kurátorok és a gyűjteménykezelők szándékait és hogy azokat egy olyan webes és vizuális formába alakítsák át, amelyek a lehető legjobban tükrözik ezt. Ugyanakkor fontos volt, hogy mindegyik kutatási pillért ugyanúgy reprezentáljuk.

Novemberben az online adatbázis terveit prezentálta a Muzeum Digit konferencián (fotó: MaNDA)

Hány fejlesztő dolgozott a projekten?

Ez egy állandóan növekvő csapat volt, amelybe nagyon sokan voltak bevonva: a Second Studio munkatársai, egy tartalomstratégiai menedzser, egy ideig volt olyan munkatársunk is volt, aki földrajzi adatok feltérképezésével foglalkozott, több designerrel is dolgoztunk, de a fejlesztők számát nem tudom pontosan. Volt egy munkatársunk aki átvette az összes információt és azt a weben publikálhatóvá tette, és még egy, aki mindezen adatok vizualizációjával foglalkozott. A MOMÁ-ban is volt egy kollégánk, aki a weboldal strukturális fejlesztésén dolgozott és volt egy közösségi média managerünk is, aki a fejlesztőkkel kommunikált, mivel fontos szempont volt, hogy az anyag illeszkedjen a MOMA digitálisan bemutatott anyagaihoz (keresési menük, katalógusok stb.)

Miért pont ezeket az online megjelenési formákat választottátok?

Közelebbről is megvizsgáltuk más területek prezentálási módszereit, infografikáit, például azokat, amelyek a New York Timesban jelentek meg, vagy más kutatói csoportok hálózatokat bemutató infografikáit, vizualizációs technikáit is. Ezeknek célja, hogy egy áttekinthetetlen mennyiségű adatot világosan prezentáljanak, és mi ezekből akartunk okulni. A projekt 2010-ben indult, de a MOMA már 2001-ben megszerezte a fotókat (Peter Glass kurátor munkáját különösen kiemelném itt). 2010-ben a MOMA az Andrew W. Mellon Foundationtől kapott támogatásból kezdte el a projektet. Ez az alapítvány már eddig is sok hasonló projektet támogatott. Ekkor kezdődött el egy szoros együttműködés a MOMA gyűjteménykezelői osztálya és a Fotográfia Osztály között, azért, hogy közös nevezőre hozzák egyrészt azokat a kutatásaikat, amelyek a művészek életére vonatkoznak, valamint a különböző fotózási technikáikat érintő tanulmányokat. A folyamat arról szólt, hogy ezt a két típusú ismeretforrást kombináljuk , és biztassuk a történészeket, kurátorokat, kutatókat, hogy dolgozzanak együtt, osszák meg az információt és nézzék meg, hogy ebből mi derül ki. A négyéves folyamat alatt több mint 30 rezidens kutatótval dolgoztunk együtt.

A Thomas Walter Collection egyik vizuális reprezentációja

2013 márciusában alkalmaztak engem is, mint kutatási asszisztenst és akkoriban kezdtük el összefoglalni, hogy miről is szólna a gyűjtemény fotóiból tervezett kiállítás weboldala és print kiadványa (amelyek el is készültek). Persze nem mi vagyunk az egyedüliek, rengeteg hasonló kutatás és kiadvány készült. Viszont az a csodálatos kurátor, akivel együtt dolgozhattam, azon kezdett el gondolkozni, hogy a print kiadvány mellé mi lehetne az a hozzáadott érték, amely az ilyen típusú kutatásokat még jobban inspirálná és, hogy mi lehetne az a platform, amely mindezeket az információkat egyszerre tudná bemutatni. A fotográfia kutatásának a jövőjét akarta így megteremteni. A 2014 szeptemberében megnyílt kiállításunkhoz összeállítottunk egy kiadványt, az interneten viszont nem a kiadvány e-book változatát akartuk bemutatni. Az online vizualizációval azt akartuk kifejezni, hogy mennyi hihetetlen kapcsolat volt a művészek között és hogy mennyire hatottak egymásra: utazgattak egymáshoz, eszmét cseréltek. Ha ezeket sikerül megmutatni, akkor lehet látni, hogy hol voltak a központok, hol találkoztak. A művészek életének vizualizációjával nem csak azt mutattuk meg, hogy merre járhattak, hanem azt is, hogy a műveik hova kerültek. Más szempontból akartuk mindezeket megközelíteni.

Voltak esetleg bizonyos akadályok, amelybe a vizualizáció során beleütköztetek? Például olyan adatok, amelyeket nem lehetett lekódolni vagy koherensen vizualizálni?

Persze. A munkámban a leghosszabb időszak, kb. egy hónap (napi 12 órás munkaidővel számolva) azzal telt, hogy felvigyem a művészek kronológiáját egy adatbázisba. Ez 2014 márciusa és áprilisa között meg is történt. Ezután még tovább dolgoztunk ezen az adatbázison, született egy következő és még egy következő változat is. Azt hiszem, ez volt ez a folyamat, ahol több akadályba is beleütköztem. Rengeteg szubjektív és homályos megközelítés volt egy-egy művész élettörténetének leírásakor: például mely személyes eseményeket kell/érdemes felvinni? Vagy mondjuk fontos az, hogy Alfred Stieglitz és Georgia O'Keeffe házasságát megjelenítsük, de mely barátságokat mutassuk be? Azáltal, hogy ezeket feltüntetjük, kiemelt fontosságot tulajdonítunk ezeknek. Ezek az adatok nem fekete-fehérek. Ahhoz, hogy feltüntessük egy-egy művész életét a térképen, volt bizonyos számú adatunk, összesen pedig 3000 eseményt tartalmazott az adatbázis, amely időrendben, földrajzi szempontból mutatta be a művészek életét (pl. kiállítás, könyvmegjelenés, film vagy tanítás). Sok esetben az események nem voltak egységesek. Például hogy „az 1950-es évek több művésznek számára is aktív időszak volt” azt jelenti, hogy a teljes évtized alatt mindig dolgoztak, vagy csak 57-58-ban, de ezt a leírás/leíró nem tudja? Vagy ha Afrikába utaztak, akkor pontosan hova? Mert Afrika nagy, és ahhoz, hogy ezt egy térképen megmutassuk, nem satírozhattuk be a teljes afrikai kontinenst. Szóval megpróbáltuk leszűkíteni Észak-Afrikára. Ez a kétértelműség jelentette a kihívást. Sok esetben abban maradtunk, hogy a kétértelműséget is vizualizáljuk, miközben kitartóan dolgoztunk azon, hogy mégis pontos adatokat szerezzünk be. Miután közzétettük a weboldalt, több e-mailt is kaptunk történészektől a világ minden tájáról, akik különböző pontosítási javaslatokat küldtek nekünk, így ezáltal sok adatot tudtunk javítani.

Mit ajánlanál más (fotográfiai) adatbázisoknak: mit, hogyan érdemes bemutatni egy szélesebb közönségnek egy adatbázisból, infografikán keresztül, és egyáltalán, hogyan kezdjék el saját megjelenítési folyamatukat?

Azt hiszem az első lépés az, hogy felmérjük, mi is maga a tartalom? Mennyi információjuk van az egészről? Archiválták vagy fizikailag is rendelkeznek a gyűjteményükkel? Vagy azért digitalizálták, mert fizikailag nem tudják tárolni? Az információ hiánya egyben kihívás is, de ez nem kéne megállítson senkit egy adatbázis kiépítéséről. Ideális esetben egy teljesen egységes információs rétegünk van, és minden tökéletesen illeszkedik egymáshoz, de ez soha nem fog megtörténni mivel igazi történeti adatokkal dolgozunk. Ha van 10 fotód egy eseményről, és egy másik eseményről specifikusabb információkkal rendelkezel, akkor már elkezdhetsz dolgozni. A publikáció célja az volt, hogy kerek, koherens legyen. A szakadékokat pedig be lehet tömni.

Reális az, hogy ezeket a diagramokat mindig frissíteni lehessen, azaz, hogy azonnal reflektálják is a változásokat?

Igen, ha meg akarod azt változtatni, hogy a kutatók, hogyan is gondolkozzanak az e-kiadványokról. Azért, hogy ugyanazt az autoritást nyerje el, mint amivel a könyvek rendelkeznek (amelyek forrásanyagnak számítanak), de még mindig nem számítanak annyira tekintélyt parancsolónak, mint a könyvek. És azt sem szabad elfeledni, hogy minden javítást ellenőrizni és szerkeszteni is kell.

Volt esetleg valamilyen maradandó élményed a munkád során?

Igen, igazából minden nap. Számomra csodálatos volt, hogy egy fizikai tárgy online valóságban mekkora részletgazdasággal mutatható be és, hogy mennyi mindent lehet megtudni egy tárgyról, ha azt közelebbről megvizsgáljuk és hogy mindezeket, hogyan lehet reprezentálni egy térképen, egy adatbázisban. Az adatbázisok nagyon rugalmasak, bár nem annyira, mint mondjuk leírni egy mondatot, de a kihívás az is, hogy a sokszor kétértelmű adatokat miképpen illesztheted be egy vizualizációba. Sokszor egyébként pont ez a vizuális gondolkozás segített kapcsolatot teremteni két esemény között. Ez a felesleges adatduplázásokat is megelőzi, mert míg egy könyvbe akár kétszer is szerepelhet ugyanaz az adat, online felületen ez azonnal feltűnik. Egy kinyomtatott könyvben kevésbé lehetett észrevenni, hogy két művész is jelen volt egy eseményen, míg itt egy pillanat alatt lehet látni a kapcsolódó rekordokat. A múzeumi rendszer nem engedi egyetlen esemény megduplázását sem. Ezt a saját kutatásomban is próbálom követni: igyekszem mindenhol jegyzetelni és ezeket a jegyzeteket begépelem és kulcsszavazom, később ha bármit keresek, felfedezhetem ezeket és ezáltal új kapcsolatokat is.

Ez stratégiai gondolkozásra vall... A Fulbright ösztöndíjad május végéig tartott, mi a következő terved?

Mivel lehetőségem volt kilenc hónapig itt dolgozni, ez idő alatt rengeteg alkotóval ismerkedtem meg és készítettem velük interjút. Viszont az a kihívás, hogy most ezt az anyagot miképpen teszem mások számára is elérhetővé? Legyen több esszé vagy tanulmány, vagy esetleg kurátori munka? Számomra mindenképp érdekes lenne, hogy ebből hogyan tudnék egy digitális adatbázist összeállítani. Hogyan osztom meg ezt online, úgy, hogy azt bármikor frissíthessem is? Ezek a szempontok miatt szeretném digitálisan elérhetővé tenni a kutatási munkám, hogy bárki bárhonnan hozzáférhessen. Szeretnék egy olyan struktúrát, amely fenntartható és dialógusra, kommunikációra, visszajelzésre biztatja az embereket.

Készítette: Bakk Ágnes

• Publikálva: 2015.05.29. 08:15 • Címke: interjú