„Az űr egyáltalán nincs messze. Egy óra autóval, ha felfelé is tudsz menni”

100 éve született Fred Hoyle angol csillagász, több sikeres tudományos-fantasztikus regény szerzője, aki talán csak azért nem kapott Nobel-díjat, mert kollégáinak többségét magára haragította gunyoros megjegyzéseivel.

A Leedshez közeli Bingley városkában született 1915. június 24-én, gyapjúkereskedő család sarjaként. Már kisgyermekként érdekelte a csillagászat, éjszakákat töltött távcsöve előtt. A Cambridge-i Egyetemen a patinás St. John's kollégium növendékeként tanult matematikát, egyetemi évei alatt nősült meg. A második világháborúban a haditengerészet számára végzett kutatásokat, a radarok fejlesztésén dolgozott. 1956-tól hat évig a kaliforniai Mount Wilson és Mount Palomar obszervatóriumok munkatársa volt. Hazatérve, 1967-ben megalapította a Cambridge-i Egyetem elméleti csillagászati intézetét, amelynek igazgatója is lett, 1971-től két éven át a Királyi Csillagászati Társaság elnöke volt.

Ő adta a világegyetem születését leíró, ma már általánosan elfogadott teóriának a Big Bang (Nagy Bumm) elnevezést. A kifejezést Hoyle gúnyos értelemben használta, hiszen ő az Albert Einstein által 1930-ban megfogalmazott állandó állapotú világegyetem elméletének híve volt. A kifejezés azonban annyira találónak bizonyult, hogy nemcsak a a szakmai nyelvben honosodott meg, hanem idővel a köznyelv is átvette. A Hoyle által vallott elmélet szerint bár az univerzum tágul, átlagos sűrűsége mégis állandó marad, mert folyamatosan új anyag keletkezik benne. Hoyle 1948-ban Thomas Gold és Hermann Bondi csillagászokkal közösen tette közzé saját elméletét az állandó állapotú világegyetemről. Az általános relativitáselmélet keretei között kidolgozták a teória matematikai alapjait is. Becslésük alapján az univerzumban évente és köbkilométerenként alig néhány hidrogénatom keletkezése fedezni tudná a tágulás miatti sűrűségcsökkenést, ami annyira kevés, hogy lehetetlen megfigyelni. Hoyle elméletének közzétételekor még nem voltak ismertek azok a bizonyítékok (például a kozmikus háttérsugárzás), amelyek alapján ma már tudjuk, hogy a világegyetem korábban bizonyosan más képet mutatott.

„Amikor fiatal voltam, az idősek egy fiatal felháborító alaknak néztek; most, hogy megöregedtem, a fiatalok úgy néznek rám, mint egy felháborító idős alakra.”

1960-ban közölte elméletét a Naprendszer keletkezéséről, voltaképpen Pierre-Simon Laplace elképzeléseit fejlesztette tovább. Eszerint a Nap és a bolygók egyszerre, ugyanazon folyamat során jöttek létre egyetlen felhőből, részben a napszél hatására. Az elsők között vetette fel, hogy a nehéz kémiai elemek a csillagok belsejében, nukleáris reakciók – magfúzió vagy maghasadás – következtében alakultak ki. Az elméletet 1957-ben fejtette ki részletesen William Fowler és a Burbidge házaspár társaságában. Fowler társaságában dolgozta ki elméletét a kvazárok hatalmas energiájának eredetéről, amit egy galaxismag gravitációs összeomlásának következményeként magyaráztak. Fowler 1983-ban megkapta a Nobel-díjat, de Hoyle neve nem szerepelt a kitüntetettek között. Ezt sokan annak tulajdonították, hogy kollégáinak többségét magára haragította gunyoros megjegyzéseivel, így a díjat odaítélő bizottság számos tagja neheztelt rá modortalan kijelentései miatt, és a személyét övező parázs viták sem váltak javára.

Idősebb korára az úgynevezett pánspermia elmélet lelkes támogatója lett. A teória szerint az élet nem a Földön keletkezett, hanem a világűrből, üstökösmagokban vagy a csillagközi porfelhő szemcséiben került bolygónkra, és az evolúcióban jelentős szerepet játszottak az üstökösökön érkezett vírusok; Hoyle még az AIDS-járvány kitörését is ezzel magyarázta. Mint egyik könyvében írta: annak esélye, hogy az élő sejthez szükséges enzimek spontán létrejöjjenek, körülbelül annyi, mint hogy egy roncstelepen végigsöprő tornádó után egy Boeing óriásgép maradjon. Álláspontját a darwinisták és a teremtéselmélet hívei is hevesen támadták.

Fred Hoyle a csillagok felé tör – Boris Anrep mozaikja, National Gallery, London (fotó: Wikimedia)

Kutatásait számos elismeréssel jutalmazták: 1968-ban megkapta a Királyi Csillagászati Társaság aranyérmét, 1970-ben a Bruce-aranyérmet, 1974-ben a Királyi Társaság érmét, 1986-ban a Dag Hammarskjöld-aranyérmet, 1992-ben a Karl Schwarzschild-érmet, 1994-ben a Balzan-díjat, 1996-ban az Annanberg-díjat vehette át. II. Erzsébet brit királynő 1972-ben ütötte lovaggá, tagja volt a Brit Királyi Társaságnak és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának.

Nézeteit tudományos-fantasztikus regényeiben is népszerűsítette, amelyek közül többet magyarra is lefordítottak: A fekete felhő (1957), Osszián küldetése (1968), Az űr legmélyén (1974). Regényeiből népszerű tévésorozatok készültek, tudományos ismeretterjesztő kötetei – A világegyetem természete (1951), A csillagászat határai (1955), Stonehenge-től a modern kozmológiáig (1972), Csillagászat és kozmológia (1975) – szintén népszerűek. 1974-ben jelent meg Kopernikuszról, 1985-ban a Halley-üstökösről írott könyve. Önéletrajzát 1986-ban Fred Hoyle kis világa címmel, majd 1994-ban Home is Where the Wind Blows címmel publikálta. Nevét ma egy aszteroida viseli, szobra van a Cambridge-i Egyetemen, szülővárosában utcát neveztek el róla.

Fred Hoyle 2001. augusztus 20-án hunyt el Bournemouthban.

MTI

• Publikálva: 2015.06.23. 08:35 • Címke: tudomány