Tarr Béla és az operaszerű film

Részlet Hajnóczy Csaba hamarosan megjelenő tanulmányából.

3.3 „Operaszerű film”

Operát nem azért nézünk, (nézünk?) hogy „megtudjunk”, hanem azért, hogy „átéljünk”. Az áriák, a kettősök, a kórusok, a finálék nem a cselekmény terepei. „Wo die andern Künste sagen, das bedeutet, sagt die Musik: das ist” – idézi Appia Richard Wagnert, majd így folytatja: „A jelenséget kísérő zene ... a «belső lényeget» fejezi ki. Ezért kifejezésének természete örök, s ez szemben áll minden dramatikus cselekmény esetleges karakterével.”[1]

Tarr művészete rokona az opera műfajának, mivel valami hasonlót csinál a képpel is. Nem az „esemény” fontos számára, legalábbis nem az esemény fonala. Tőle magától tudjuk, hogy mit gondol a történetekről. A „mindig banális narratíva” csupán  ürügy a belső lényeg kifejtésére. A klasszikus opera története, paradox módon, egy egyensúly-visszaállítási gesztussal kezdődött. A későreneszánsz kóruspolifónia csúcskorszakában, a XVI. század utolsó évtizedeiben a költői szó, a gondolat súlyának rehabilitációja  került fókuszba, az öncélúvá vált kompozíciós technika ellenében.

Az operaszerű film laza gyűjtőfogalom. Nem lehet vagy legalábbis nem kecsegtet nagy eredményekkel, ha definiálni próbáljuk. A háttere ugyanúgy a kényes multimediális egyensúly, amely – persze saját, műfajilag megalapozott keretei között – az operát is folytonos változásokra, állandó megújulásra késztette. Csak utalunk itt a barokk korszak olasz és francia operájának különbségeire, a zenei/vokális virtuozitás lépten-nyomon előtüremkedő túlburjánzására, Gluck újításaira, Wagner zene elleni vádjaira a dráma védelmében.

Az „operai film” megjelenése kapcsolódik azokhoz a filmrendezőkhöz, akik új szemlélettel nyúltak a klasszikus operairodalomhoz. Ingmar Bergman (Varázsfuvola, 1975), Joseph Losey (Don Giovanni, 1979), Jean-Pierre Ponnelle (Rigoletto, 1982; Cosí fan tutte, 1988), Hans-Jürgen Syberberg (Parsifal, 1982)  új módon fogalmazták meg zene és látvány, drámai tartalom és megjelenítés lehetőségeit. Emblematikus műveik által átértelmeződtek a multimédia összetevőinek szerepei, és új vonulatot inspiráltak a nagyjátékfilmben.

A képhez különböző rendezők különböző filmjei tartoznak. A Keresztapa-trilógia (Coppola)[2], a XIX. századi olasz operához kapcsolódik, az operatikus soundtrack (a cselekmény értelmében)  a Keresztapa III-ban  Mascagni főművét, a Cavalleria rusticana-t (Parasztbecsület) integrálja. A Fitzcarraldo (Herzog)[3], a Moonstruck (Holdkórosok, Jewison)[4] szintén tematikusan kapcsolódnak a nagyoperához, cselekményükben és a médiumokban egyaránt. Az És a hajó megy (Fellini)[5] éppúgy a saját világát teremti meg, mint ahogy a későbbiekben, egyes sajátságaik folytán Tarantino populáris mozijai is kapcsolódnak a zsánerhez[6].

A látvány, mint „díszlet” operaisága

Tarr korai, dokumentarisztikus környezetábrázolással dolgozó filmjei (Családi tűzfészek, 1977, Szabadgyalog, 1980, Panelkapcsolat, 1982) után az Őszi almanachban (1984) változásokat hozott. Stílusának korábbi elemeiből megtartotta a szereplőkhöz kapcsolódó realista  eszközöket, a konfliktusok bemutatását, az improvizált dialógusokat, viszont a film helyszíne egy szürrealitásba hajló, költőien teátrális lakásbelső lett, amelyet Pauer Gyula alakított ki. Nem mellékes, hogy ez volt Tarr egyetlen színes játékfilmje, a színekkel, világítással való kísérletezés terepe. Az ezt követő Kárhozattal kezdve más vizuális stílus született, de a környezetnek, mint látványnak „főszereplők” közé emelése innen kezdve nem változott.

Balassa Péter a nyolcvanas évek operatikus filmjeinek látványelemeiről szólva az ancienne régime francia udvari kultúrájáig, Watteau festészetéig nyúl vissza. “Watteau előre megadta a film-operai színpadképek esszenciáját, amennyiben festészete természeti színpad: csalit. Ez a bozótos az emberi kapcsolatok történetének, szövevényének nem-verbális megjelenítését szolgálja, a muzikalitás és a dekorativitás útján.”[7] Tarr képei, a  Kárhozattól a fogva: a csalit lepusztulásának, az emberi kapcsolatok sivárságának, utóbb végső dekadenciájának képei.

• Publikálva: 2015.07.21. 13:15 • Címke: zene