Nosferatu él

Willem Dafoe interjúk sokaságán keresztül vallotta be, hogy ő nem színész, legalábbis nem a megszokott értelemben. Ő színpadi performer. Életútjának döntései tökéletesen predesztinálják ezt. A színészzseni 1955-ben született, július 22-én tölti be a hatvanadik életévét.

Az alumínium vázas színpad üres terében fénycsíkok kelnek életre, a szürke monstrum szerkezete megmozdul, kezdődik az előadás. Alakok árnyai tűnnek fel, a középpontban egy nő hullámzó mozgása ring, elektromos tárgyak hada öleli körbe. Itt minden életre kel, narancsos fényű villanykörték izzanak, egy televízió reprodukálja a színpadon zajló eseményeket, a háttérben vetítőn zajlik ugyanez az eseménysor. A csövek között testek hullámoznak, a statikus színészi munka száműzve ül egy hátsó sor mélyén. A fények kialszanak, majd a csendben egy ördögi hang szólal meg, a hozzá társuló fej mintha maga Mefisztó lenne. Nem emberi arcszerkezet ez, durván kovácsolt, mégis érzékien sokrétű. Willem Dafoe szeme villódzik a kreatív tér szürke fényében.

A Wisconsinban született színész hagyományos „midwestern” családból származik, nyolcadik gyerekként boldogította sebész édesapját és ápoló édesanyját. Nevét sürgősön lecserélte Williamről Willemre, ahogyan leváltotta a wisconsini egyetem szorító kereteit a Theatre X elnevezésű experimentális színháznak a kedvéért. A Theatre X 1969-ban létrejött avantgárd kezdeményezés a színművészet világában. Lényege, hogy a nézőközönséggel való kapcsolat intimitást nyerjen, az előadók pedig a hagyományos kereteket elvetve, egy sokszor improvizációkra épülő mozgásfolyamat struktúráját építik fel. Dafoe a társulattal bejárta az Államokat és Európát, majd a kezdő lépések után egy másik kísérleti színházhoz szegődött el. A New York-i Performance Groupot Richard Schechner, alapította 1967-ben, központja egy Performing Garage-nak nevezett raktár volt a SoHo szívében, ami megüresedett épületeinek tömegével egyébként is vonzotta a különböző művészeti megmozdulásokat. A Performance hamarosan ideológiát és nevet cserélt, új igazgatója Elizabeth LeCompte lett. Az 1975-ben létrejött Wooster Group díjak sorát nyerte el. Dafoe a társulat állandó tagja lett, Elizabeth pedig az élettársa, kapcsolatuk kerek huszonöt évig tartott. Dafoe szavai szerint rögtön szerelembe esett a csoportosulással és a művésznővel is, egy fiúgyermekük született, Jack Dafoe. Elizabeth nem szívesen beszél Dafoe-ról, aki egy fiatal olasz rendezőnőért hagyta el. Giada Colagrandét 2005-ben vette feleségül.

A színpad elsötétül. A vietnámi dzsungel fülledt levegője vesz körül minket, termetes gekkó mászik egy Buddha szobron. Dafoe tűnik fel amerikai katonai ruhában, homlokán khaki színű fejpánt. A filmes karrier első áttörését nem csak a filmbeli háború hevében tette meg a színész, Oliver Stone rendezésében készült 1986-os, a vietnámi háborúval szembesítő filmért elnyerte az első Oscar-jelölését. A magával ragadó és gyönyörű képi világ, a legapróbb momentumok bemutatásával teszi halhatatlanná a film szorongást keltő hangulatát. A legemberibb karaktert játszó Dafoe (Elias) szuper közeli, felejthetetlen arca az ópiumfüsttel teli fülledt szobában, Jefferson Airoplane számmal aláfestve („Feelin’good’s good enough”) meggyőzte a közönséget tehetségéről. Szerepek tömege landolt az asztalán.

„felejthetetlen arca”

A dzsungelt felváltó díszlet sivár sivatagi táj, homokszemcsék szállnak a rekkenő melegben. Töviskoszorút viselő törékeny ember viszi nehéz terhét, egy keresztet. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése hatalmas botrányt kavart, Dafoe-nak pedig második sikere lett, amiben a megváltót megtestesítő színészi munkája jelentős figyelmet kapott. A Scorsese-filmek visszatérő eleme a bűn és a bűnhődés, a gyermekkori erős vallásos nevelés visszhangjai ezek a rendező életében. A filmet blaszfémiával vádolták, tiltakoztak a szexuális vágyak ábrázolása miatt (Mária Magdolnával képzelt szeretkezés), illetve a szubverzíven elképzelt Krisztus alakot kifogásolták. Hiszen Jézus, mint Júdás és Júdás, mint Jézus létezik, egymást kiegészítve, mintegy Jézust önelemző, kétkedő emberként megjelenítve. A Sátán angyalként való ábrázolása is megdöbbenést keltett. A klasszikus Jézus-adaptációk szexualitást és emberi önmarcangolást mellőző filmjei mellett Dafoe Jézus manifesztációja élesen eltér, posztmodern passiófilmként működve. Elődje lehetne Pasolini Máté evangéliuma, ahogy követi majd útját Roger Young Jézusa, illetve Mel Gibson Passiója.

A kép, amely mindenki retinájába beleég

A bibliai szereppel Dafoe önmagát hordozta végig, kereszt nélkül az álomgyár babérokat termő tömegfilmjei felé, illetve keresztutcákban, a független kult rendezők udvarában. Szerepelt többek között David Lynch filmjében, a Veszett a világban, amiben fogairól elhíresült állatias gengsztert alakít, a biohorror királyának, David Cronenbergnek eXistenZ – Az élet játéka című kérdések sokaságát felvető technikai fogságról szóló filmjében, ő a benzinkutas a független filmek gazdag örökösének, Wes Andersonnak az Édes vízi életben, A fantasztikus Róka úrban a hangját kölcsönzi, A Grand Budapest Hotelben pedig karikatúraszerű bérgyilkost alakított. A kiüresedett élet pénzfolyamát véressé színező Amerikai pszichóban a gyilkos után nyomoz, 2002-ben pedig megkapta a Marvel-képregény feldolgozás, a Pókember Zöld Koboldjának emlékezetesen meghasonlott elméjű gonoszát. Norman Osborn bizarr zöld maszkja világszinten is elkönyvelte a színészt a gonosz alakok ördögi megformálójaként, bár kétségtelen, hogy Dafoe arca nehezen képzelhető el egy romkom vígjáték kedves tündérfiújaként.

Lynch kihozta belőle...

Az ágyon fiatal szépség alszik, nyakán az erek nyugodtan lüktetnek. A szoba falán egy hosszú árnyék jelenik meg, alaktalansága lassan formálódik. Éjjeli csókja véres foltot hagy a lány nyakán. Nosferatu, az ősvámpír jött el. Dafoe az első színész, aki egy vámpír megformálásáért kapott Oscar- illetve Golden Globe-jelölést. Bátran kijelenthetjük, hogy a legélethűbb vámpír feltámasztása majdnem tökéletesen sikerült a 2000-es A vámpír árnyékában. Az 1922-es Nosferatu szerepében Max Schrecket igazi vérszívóként mutatják be, majd a rendezővel, Murnauval kötött fausti szerződéssel a stáb tagjai feláldozásra kerültek az elkészülő film kedvéért. A történet többszörösen reflektál a mozgókép készítésre és a rendezői státusz mivoltára. Dafoe arcának minden rezdülése tökéletesen mutatja meg a napot nélkülöző, hihetetlenül makacs és a vértől szenvedélyre gyúló gróf alakját. A filmkészítés apró bonyodalmait láthatjuk a John Malkovich által megformáltt fanatikus rendezővel, aki minél élet hűbb produkciót szeretne létrehozni. A filmnek a fikció és valóság határvonalán egyensúlyozó állapotát, és a „nagy mű” létrehozását (a mű és az esendő ember kapcsolatát) boncolgatja a művészi őserő vámpírja.

Igen, Nosferatu él

Lars Von Trier 2005-ben fedezte fel Willem Dafoe-t és a Manderley című filmjében az apa szerepét osztotta rá. A dél-amerikai rabszolgatartó társadalmat bemutató szatirikus mű a Dogville-hez kapcsolódó trilógiához készült volna, hasonló stúdiót imitáló világgal. Az Antikrisztusban Dafoe főszerepet kapott a szintén Trier-filmekben visszatérő Charlotte Gainsbourg mellett. Az erőszakos testkép, véres csonkítások, keresztény elemek nem éppen megszokott felhasználása dübörgő ellenhangot vert, Dafoe szuggesztív játéka azonban tagadhatatlan, a Krisztus utolsó megkísértésének főszerepe után itt egy megváltó nélküli mitikus világ utolsó emberi sarját képviseli, aki ugyanúgy elvész az erdő fáinak keresztjében, ahogy a körülötte lévő világ. Az Antikrisztus hangzatos címe és felháborodást keltő szándéka ellenére is egy vizuálisan izgalmas darab. A fejezetekre tagolt pszichoanalitikus utazás riasztó meséje ideges kamera zoomolásaival, az erdőben (ami a központi elem) zajló lassított mozgások, a bugyuta történet helyett adnak Tarkovszkij Tükör című alkotásához hasonló, de zavarosabb képi szépséget.

„szuggesztív játéka azonban tagadhatatlan”

A színpad újra elsötétül, majd a visszafogott fényben egy tűnődő alak jelenik meg, egy érzékeny költői arc vastag keretes szemüvegben. Bal oldalt szálló papírok angyali hada veszi körül, majd középre megy és egy gramofonon figyelmesen hallgat valamit, az ellentétes oldalon pedig kezében kamerával vezényli az üres teret. Pasolini sokoldalú személyiségét Abel Ferrara álmodta meg mozgóképen, aki a hittel való harcban létező, kétkedő, önpusztító figuráiról híres (A mocskos zsaru, New York királya, A temetés). A szexuálisan meglehetősen szabados Pasolini (rendszeresen perek lebegtek a feje fölött) alakja nem csak a Ferrara portréhoz kapcsolódik, hanem Dafoe alakjához is, aki a konvencionális hagyományokat mellőző színházi társulatoktól egészen a Trier-filmek borzongató testiségéig megtestesítője a határátlépések művészi hatalmának. Az életrajzi Ferrara-film Pasolini utolsó huszonnégy óráját követi végig a rejtélyes meggyilkolásáig. Érdekesség, hogy a házvezető ő alakjában Dafoe olasz feleségét láthatjuk. A kritika hűvösen fogadta a filmet, Dafoe játékát sem találta izgalmasnak és hitelesnek. A krisztusi és antikrisztusi Dafoe azonban újból főszereplőként ölthetett magára egy új bőrt, művész játszhatott művészt, a színészi munka jutalomjátéka, amiért taps jár, akár a színpadon, akár az életben.

Wilhelm Anna

• Publikálva: 2015.07.22. 12:16 • Címke: évforduló