Akinek már Kodály sem tudott újat tanítani

Negyven éve, 1975. augusztus 19-ről 20-ra virradóra vesztette életét Damaszkusz közelében, légi balesetben Vujicsics Tihamér zeneszerző, népzenekutató.

1929. február 23-án született Pomázon. A budai szerb görögkeleti püspökség vikáriusának fia a magyar és a szerb kultúra együttes vonzásában nőtt fel. Tengerészkapitány akart lenni, de korán megmutatkozó zenei tehetsége más vizekre sodorta. Magánúton kezdett zongorát tanulni, majd amikor Magyarország 1944-es német megszállása után édesanyjával és öccsével, Vujicsics D. Sztoján későbbi író, műfordítóval a bombázások elől Hercegszántóra utaztak, furulyázni, hegedülni, tamburázni és harmonikázni tanult. Már ekkor elkezdett népzenét gyűjteni, ez első dallamokat nagyanyjától jegyezte le. A Zeneakadémia zeneszerző és karmester szakára 1948-ban vették fel, népzenét Kodály Zoltánnál hallgatott, mígnem a mester felmentette óráinak látogatásától, mondván: „Már nincs mit tanulnia tőlem...”. A Zeneakadémiáról származása miatt 1949-ben eltávolították, tanulmányait a konzervatóriumban folytathatta. Kodály ekkor is nyomon követte sorsát, ő szerzett neki zongorát. Vujicsics végül tíz nyelven beszélő, európai műveltségű zeneszerző és virtuóz előadó lett.

Sokoldalú tehetség volt, több hangszeren játszott. Bartók és Kodály nyomdokain haladva fő hivatásának tekintette az összehasonlító népzenekutatást, tervszerűen gyűjtötte a délszláv zenei és folklórhagyományokat. Szerb és horvát falvakat járva, kitűnő memóriával, bartóki pontossággal jegyezte le az ott hallott dallamokat. Személyében testesítette meg azt a bartóki-kodályi gondolatot, hogy Közép-Európa népei, ha más-más dialektussal is, de lényegében egy zenei nyelven beszélnek. Az 1955-ben megrendezett első Országos Nemzetiségi Fesztiválon ő vezényelte három nemzetiség, a délszlávok, a németek és a szlovákok közös kórusát. Vujicsics Tihamért kezdettől fogva foglalkoztatták a magyar-balkáni, magyar-keleti zenei kapcsolatok, főként a motívumvándorlások. Kiváló ismerője lett a balkáni zenének, amely hatást gyakorolt saját műveire is, különösen kórusműveire, például a Ráckevei balladára. Az Állami Népi Együttes mutatta be Palóc fantázia, Kalotaszegi concerto és Drágszéli táncok című művét. Az 1950-es évek második felében születtek táncballadái: Makar Csudra, Kádár Kata, Csodafurulyás juhász. Az arab népek zenéje is érdekelte, ezért utazott a Közép-Keletre gyűjteni. Több tanulmánya jelent meg az európai népek zenéjéről, a bizánci muzsika történetéről. Népzenekutatói munkásságának dokumentuma a halála után három évvel megjelent, A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyve.

Pege Aladárral 1967-ben (Fotó: MTI/ Keleti Éva)

Munkaviszonyban csak rövid ideig állt: egy ideig az Állami Népi Együttesnél dolgozott, majd a Jégszínház zenei vezetőjévé nevezték ki. Már megírta nagyzenekari műveit, amikor egy Rádiókabaréban kirobbanó sikerrel adta elő parafrázisait Az árgyélus kismadár című népdalra, ami egy csapásra ismertté tette nevét. A béke arca című remek paródiája három tétel beatzenére, dzsesszzenekarra és a Zeneakadémia új orgonájára. Hatalmas sikert aratott Éjféli operabemutató című jelenete is, benne a szállóigévé lett „Daloljunk vagy lőjek?” mondattal. Vujicsics Tihamér – egyik méltatója szerint – a reneszánsz szellem és a hobólélek keveréke volt. Mindegy volt neki, hol zenél: kocsmában a barátainak, művész-közönség találkozón vagy a televízióban. Bámulatos rögtönzőképessége, muzikalitása hatására felizzott körülötte a levegő, és magával ragadta hallgatóságát. Pályatársa, Petrovics Emil szerint vad és szenvedélyes életszeretet jellemezte, s „a személyiségének olyan kisugárzása volt, amely jobbá tette azokat az embereket, akik körülötte voltak”.

Koncert közben

1959-től kezdve gyakran szerzett filmzenét, tévéjátékok, hangjátékok kísérőzenéjét komponálta. Ő jegyzi az Életbe táncoltatott lány című táncfilm (1964) zenéjét. Alakja – örökké arcába hulló fekete hajával – számos filmben felbukkant. Szabó István Koncert című kisfilmjében a Duna-parton szólaltatott meg zongorát, anarchista zongoristát játszott a Bors tévésorozatban, összeesküvőként tűnt fel a Sirokkóban, ahol a szabadban szólaltatott meg egy lehangolt zongorát. Ő írta A Tenkes kapitánya, a Princ, a katona, a Bors című nagysikerű tévésorozatok kísérőmuzsikáját. Rádiójátékokhoz is komponált, a hagyaték alapján 18 művet tudunk ide sorolni. Tervezett nagy művei – Árgirus című operája, zongorahangversenye – már nem készülhettek el: 46 éves volt, amikor repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. A repülőgép 1975. augusztus 19-én indult a végzetes útra. Vujicsics Tihamér Szíriába tartott a Rákóczi-induló gyökereit kutatni, amikor 20-ára virradóra Damaszkusz közelében a gép lezuhant.

Ezen az 1969-es képen Jancsó Miklós rendezői bemutatót tart Jacques Charrier színművész szerepébe beállva (Marco Lazar anarchistát alakítva) a Sirokkó című francia-magyar koprodukcióban készülő film egyik jelenetében. Mellette a szerb anarchistát alakító Vujicsics Tihamér, aki egyben a film zenéjének szerzője is (fotó: MTI/Friedmann Endre)

Szentendrén, az ortodox főtemplom kertjében temették el, s halálának 25. évfordulóján a kisvárosban teret neveztek el róla. Hagyatékának feldolgozása ma is tart, még mindig kerülnek elő újabb és újabb kéziratok, dokumentumok. Az ő nevét vette föl a Duna-menti szerb és horvát népzenei hagyományokat őrző együttes, amely méltó módon bánik névadója örökségével, amit a 2014-ben odaítélt Kossuth-díj is igazol.

Rövid írás a Filmkultura.hu oldalán.

MTI/mandarchiv.hu

• Publikálva: 2015.08.19. 13:09 • Címke: évforduló