A könyvnyomtatás összekötő ereje – Engels és Vörösmarty

Engels egy barátjának szóló levelében azt írta, hogy szórakoztatja a költészet, és ha mások írhatnak és meg is jelentethetnek rossz verseket, akkor neki is szabad.

Költővé nem lesz senki, arra születni kell – tartja a római mondás. Marxistának viszont nem születik senki, még Lenin, Sztálin, Engels, vagy maga Marx sem. A marxizmus klasszikusai mindannyian kalandos életutat jártak be. Engels fiatal korában például irodalmi helyezkedésben igen sikeres, ám szerény tehetségű költő volt. Egyik műfordítását az 1840-es Gutenberg Albumban olvashatjuk, abban a kötetben, amelyik számtalan értékes művet, például egy csodálatos Vörösmarty-verset is tartalmaz.

Dr. Johann Heinrich Meyer német kiadóé volt az ötlet, hogy a könyvnyomtatás évfordulóját egy olyan reprezentatív albummal ünnepeljék meg, amelyben a világ kultúrnemzeteinek jeles képviselői versben méltatják az emberiség sorsát megváltoztató találmányt. A kötet 1840-ben, Braunschweigben jelent meg, de az egész emberiség hódolatát reprezentálta, ezért a fél világon árulták: Londonban C. és H. Seniornál, Philadelphiában J. G. Wesselhoftnál volt kapható. És bizonyára Pest-Budára is eljutott jó néhány példány, így kerülhetett a főváros egyetlen, 1686 óta megszakítások nélkül üzemelő, ezért a legrégebbi könyvtárába, a budai ferencesekhez, ahol ekkoriban P. Matzek József látta el a könyvtárosi tennivalókat.

Hogy miért vásárolta meg a Meyer-kötetet – ha egyáltalán nem ajándékba kapta –, nem tudjuk, de az biztos, hogy a bibliotékárius a könyv megjelenéséről értesülhetett a könyvtárnak is járó Hasznos Mulatságokból, amelyben már 1839. február 16-án hírül adták, hogy a nagy évforduló kiadványához szerzők kerestetnek. Így találta meg Vörösmarty Mihály is a braunschweigi kiadót – valószínűleg Toldy Ferenc hívta fel Vörösmarty figyelmét a lehetőségre. Hogy a másik magyar szerzőnek, Pyrker János László egri érseknek ki szólt, nem tudjuk, de Pyrker németül verselt, valószínűleg sokkal otthonosabban mozgott a német hétköznapokban, mint Vörösmarty, akár maga is rábukkanhatott a felhívásra. (Mielőtt bárki látatlanul legyintene a főpap poézisére, érdemes megemlíteni, hogy Pyrker verseit Kazinczy fordította magyarra (Szent hajdan gyöngyei), sőt, egész komoly kalamajkát, egész pontosan Toldy és barátai – Vörösmarty és Bajza – haragját vívta ki ezzel magának. A világ zenekedvelő közönségének pedig onnan lehet ismerős Pyrker érsek neve, hogy két versét nem kisebb muzsikus, mint Franz Schubert zenésítette meg. És ez még nem minden, hiszen Pyrkernek az irodalomtörténészek által mindmáig nem különösebben bolygatott, meglehetősen különös irodalmi Petőfi-kapcsolatáról nem is szóltunk…) Az album harmadik magyar szerzője pedig Mailáth János gróf volt, neki néhány soros gondolatát olvashatjuk a kötetben, de vélelmezhető, hogy Vörösmarty versét ő fordította németre. A később lányával együtt öngyilkosságot elkövető gróf, Sissi házitanítójának története pedig talán még Pyrkerénél is kalandosabb.

Magyar részről ilyen előkelő társaságba került Engels, az ifjú fűzfapoéta. Talán az egész világ jobban járt volna, ha megmarad eredeti pályaválasztásánál, és verseket fabrikál élete végéig. (Igaz, akkor most valami másról kellene írnom.) Sajnos azonban az esztéta Engels tehetségesebb volt a költő Engelsnél, s így hamar felismerte: poézissel az életben nem sokra viszi. Egy barátjának szóló levelében azt írta, hogy szórakoztatja a költészet, és ha mások írhatnak és meg is jelentethetnek rossz verseket, akkor neki is szabad. Ez azonban már költői próbálkozásainak a vége felé történhetett, hiszen 1838. után, amikor szigorú apja parancsára Brémában lett kereskedelmi tanuló egy exportcégnél, már alig írt. A Gutenberg Albumban megjelent Manuel José de Quintana-fordítása utolsó irodalmi próbálkozásai közé tartozott.

De hogyan lett kis híján Engels költő? Nyilván úgy, mint bárki más. A különbség nála talán csak annyi, hogy apja kegyetlenül megtorolt minden elhajlást a kereskedői pályától, ezért komolyan mérlegelnie kellett, hobbija kedvéért érdemes-e vállalni a fenyítéseket. Tizenöt éves volt, amikor apja arról panaszkodott feleségének, hogy Frici, minden szigorú büntetés ellenére valami lovagregényt olvasgat titokban.

Két évvel később, konfirmációja alkalmából egy vallásos verssel örvendeztette meg környezetét. Azt hiszem, versének utolsó, Jézus Krisztust kérő óhaja, nem egészen teljesült (habár persze ezt nem tudhatjuk, halála pillanatában talán senki sem ateista):

„Ha eljön az időm, óh add,
Ha halál kínja rámszakad,
Hűn kitartsak melletted;
Ha kialszik a két szemem,
S nem dobog tovább a szívem
Szépen múljak ki Benned!”

Mindenesetre az ifjú Engels egyre gyakrabban próbálgatta poétikai oroszlánkörmeit, hol Friedrich Oswald, hol meg Theodor Hildebrand álnéven örvendeztetve meg olvasóit, de mint látjuk, 1838-ban már pontosan tudta, hogy tehetségtelen, ezért lassacskán felhagyott a költészeti szédelgésekkel. Milyen különös, hogy éppen akkor vált hazug álmok papjává, amikor Vörösmarty úgy vélte, Gutenberg méltó emlékjele egyszer majd az igazság lesz.

No ezt azóta is várjuk.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.06.15. 10:51 • Címke: művelődéstörténet, irodalom