​Megszelídült, magányos dúvad az árkádiai tájban

A Kemenesháton, a pannon Árkádiában utazgatván mindig arra gondolok, hogy talán még vannak itt költők, akik az asztalfióknak írják a verseiket, de közben úgy vágynak a felfedeztetésre, mint a 240 éve született Berzsenyi Dániel. Akinek féktelen, szilaj ifjúságát melankolikus magánnyá szelídítették ezek az erdős, rétes dombok. Amik mai is őrzik A közelítő tél, vagy A magyarokhoz költőjének emlékét.

Pedig annyira máshogy indult ez az élet. Az 1776 májusában, Hetyén, középbirtokosi családban világra jövő, gyermekkorában csenevész Berzsenyiből a soproni évek alatt bikatermetű, nagytermészetű ifjú lett, akinek szűk volt az evangélikus líceum, ahová a végén már nem is járt be. Annál inkább érdekelte a szerelem és kocsmák világa, és Sopron mindezekben akkor is nagyon jó volt. Tanulmányait nem is fejezte be, 1793-ban katonának állt Keszthelyen, de ezt a fajta fegyelmet sem tűrte. Ekkoriban az apjával – aki gyermekkorától ellátta olvasnivalóval, de nagyon figyelt arra, nehogy versek jussanak a kezébe – is folyton veszekedtek, Berzsenyi a nősülésben látta a kiutat, 24 évesen, 1799. májusában elvette feleségül a 10 évvel fiatalabb Dukai Takách Zsuzsannát, a költő Judit unokatestvérét, és annak kemenessömjéni birtokán kezdett gazdálkodni. Szinte még gyermek feleségét pedig, ki tudja milyen megfontolásból, de nem tanítja, nem emeli maga mellé szellemi partnernek. Ugyanakkor ő folyamatosan képzi magát és szenved a család szellemi sivárságától.

Berzsenyi és Dukai Takách Judit, a szellemi partner

Az apai elővigyázatosság ellenére mégis költő lett, mégpedig a szilaj természetéhez nem nagyon passzoló klasszikus formájú, de romantikus ódák és elégiák költője. Talán a kilencvenes évek közepén születtek meg az első költemények, Kis János soproni lelkész pedig versíráson kapja 1803-ban Berzsenyit. És meggyőzi arról, hogy a verseket juttassák el a költőfejedelem Kazinczyhoz, aki legnagyobb meglepetésére egy érett, remek költőt köszönthetett benne. Berzsenyi 1804-ben a somogyi Niklára, az anyai nagybátyjától megörökölt birtokra költözött el a Kemeneshátról, ahová biztosan vágyott is vissza. A „niklai remeteségben” teljesedett ki masszív magányból táplálkozó melankólia, ami valahol ott van minden művében. Akkor is, ha hazafias ódát ír a régi dicsőségről, és a nemzet létkérdéseiről – amire a napóleoni háborúk idején lehetett is némi oka. A magyarokhoz című, négyszer is átírt, 1810-re elkészülő verséből később Széchenyi István is idéz írásaiban, A közelítő tél című 1808-ra elkészülő költemény pedig az egyik legszebb magyar vers. Ebben az évben, ismét csak Kis lelkész úr biztatására Berzsenyi már 77 versét küldi el Kazinczynak megjelentetés céljából. És ettől kezdve, egy három éves szünetet kivéve, egészen 1931-ig folyamatosan leveleznek. A kis mosolyszünet oka, hogy 1813-ban kiadott kötetről a nem sokkal korábban megismert Kölcsey Ferenc egy nagyon kritikus recenziót ír, ami mögött Berzsenyi a költőfejedelmet sejti.

forrás: OSZK

Ezért is a gazdálkodás mellett (iszogatva szőlőjének savanykás borait, sok nehézség árán, de felvirágoztatja a niklai birtokot) esztétikai és irodalmi önképzés után 1825-re érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy megválaszolja a bírálatokat (Észrevételek Kölcsey recenziójára). Amit további tanulmányok és kritikák követnek, de még mezőgazdasági értekezést is ír, verset már nem nagyon. 1830-ban az alakuló Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé hívja, és sűrűn jelentkező betegségeit is a fővárosi fürdőkben kúráltatná. A költözést már nem éli meg, nem születik már meg a 138. költemény, még az asztalfióknak sem. Igaztalan kritikáját elismervén Kölcsey mondta el emlékbeszédét az Akadémián, temetői obeliszkje 1860-ra készült el, de a pannon Árkádia is emlékszik rá, a magányos, merengő költőre.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2016.05.06. 14:06 • Címke: évforduló