​Öltönyt hordott, de sosem felejtette a harisnyát

Abban biztos vagyok, hogy az 50 éve halott Tamási Áron írásai lesznek azok, amikből a nyelve miatt legelőször egy kukkot sem fog érteni a tableten, okostelefonon, interneten felnövő generáció. És ez (is) nagy baj, mert egy olyan világ veszik el megint, amit nem lehet pótolni cukiságokkal és lájkokkal.

Az elszakított Erdély első íróját veszítjük el, aki a maga keserédes tréfáival, bolondozásaival mutatta be az elsők között a fájó kisebbségi sorsot. És harisnyás székely maradt a divatos öltönyökben is, a szülőfalujában van eltemetve, két nagy hársfa közé.

Egy pisztolylövésen múlt, hogy nem lett inkább földműves, mint az atyja, és annak felmenői hosszú sorban. 13 éves korában egy véletlen folytán a keze sérül meg úgy, hogy nem tudja igazán jól megmarkolni a szerszámnyelet, ezért is vállalják a szülők a taníttatását. Az 1918-as, rövid frontszolgálat után a kolozsvári jogra iratkozik be, de utána kereskedelmi felsőfokú végzettséget is szerez. Banktisztviselőnek áll, aztán inkább sokakkal együtt, akik nem bírták elviselni a nélkülözést és a megaláztatásokat, 1923-ban elhagyja szülőföldjét, Amerikába megy. Az itt töltött nem egészen három év alatt, az otthon hagyott világ hatására válik íróvá. 1925-ben, Kolozsváron jelenik meg az első novelláskötet, a Lélekindulás. Melynek osztatlan sikere végül is hazatereli, hogy aztán belevesse magát az erdélyi irodalmi életbe. 1926-ban ott van az Erdélyi Helikon alapítói között, dolgozik Az Ujság és az Ellenzék lapoknak, és állandó rovata van a Brassói Lapokban. Ahol kétszáz folytatásban megjelenik 1932-ben az Ábel a rengetegben, legismertebb, és talán a legjobb regénye is. Szakállas Ábel hargitai fapásztorkodása Surgyélán csendőrrel és Fuszulán fakereskedőből lett rablóval súlyosbítva olyan történet, amiben ott van sok minden, amit a kisebbségi létezésről és a székely lélekről tudnunk kell.

Ábel a rengetegben című könyvét dedikálja 1955-ben, az ünnepi könyvhét első napján az Ifjúsági Könyvkiadó sátra előtt, a Kálvin téren (MTI Fotó/Magyar Fotó: Bányász Anni)

Pedig még csak röpke 12-13 telt el a román impérium alatt, így hát valóságos megváltás volt neki is az 1940 nyarának végén kezdődő „kicsiny magyar világ”. Románia és a világ persze nem tudta „megszokni ezt az igazságot”, az ekkor már négyszeres Baumgarten-díjas író pedig 1944-ben Budapestre menekül, hogy aztán 12 év múlva, 1956 nyarán lássa ismét újra szülőföldjét. Pedig jól indulnak a háború utáni Budapesten a dolgai, meghívást kap a Nemzetgyűlésbe, a fővárosi törvényhatóságban pedig a Nemzeti Parasztpárt színeiben politizál.

1962-ben (MTI Fotó: Molnár Edit)

Kétszer is megkínálják a vallás- és közoktatásügyi miniszterséggel, de 1949-ben a kommunisták félreteszik, publikálni sem tud egészen az 1953-as enyhülésig. Ekkor viszont az 1848-ban játszódó Hazai tükör című regényéért megkapja a Kossuth-díjat, 1956 szeptemberétől pedig a Magyar Írók Szövetségének társelnöke lesz. Forradalom melletti elkötelezettségéért persze zaklatják, még tíz évet él az Alkotás út 51/B-ben, a MOM melletti bérházban. Hogy aztán otthon érezte-e magát a világnak eme pontján, azt nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy most otthon van ott Farkaslakán a templom mellett, a két öreg hárs között.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2016.05.25. 10:58 • Címke: évforduló