A táncosnő, aki Martin Luther King utódja lehetett volna

Josephine ​Baker volt az első színesbőrű előadóművész, aki nagyjátékfilben szerepelhetett, és aki több francia állami kitüntetést is kapott háború alatti tevékenységéért.

Freda Josephine McDonald néven jött világra Missouri államban. Édesapja korán elhagyta vaudeville táncosnőként dolgozó édesanyját, pedig közös számuk is volt, amelybe, mikor felcseperedett, kislányukat is bevonták. A szórakoztatóipart hamar közelről megismerte, mégis szegénységben telt gyermekkora. Néha eljárt iskolába, de leginkább más családoknál dolgozott, vagy utcán árult, sokszor más gyerekekkel együtt, elhagyatott helyeken aludt. Tizenhárom éves korában Willie Wells, egy munkás vette feleségül, a frigy több mint egy évig tartott, de végül Baker megszökött tőle és egy vaudeville tánccsoporthoz csatlakozott. Ezáltal már némi pénzt is tudott keresni, és kis időre visszatért anyjához, aki azonban ellenezte a táncosnői karriert. Később rövid időre újra férjhez ment, Willie Baker nevét a válás után is megtartotta. Elhatározta, hogy New Yorkba megy, ahol több revüben is kiemelkedően táncolt a tánckarban, sokszor megkapta a legkiemelkedőbb helyet is, amely egy tánckarosnak járhatott, és elterjedt róla a hír, hogy ő a legjobban fizetett vaudeville táncos. Kisebb helyeken is fellépett: teljesen feketére maszkírozva, az akkoriban elterjedt black face comedy műfajában aratott sikert, de ennek anyja már egyáltalán nem örült. Ekkor jött el egy francia turné lehetősége, és ennek köszönhetően került Baker Franciaországba, amelyet ezután otthonának tartott.

Az a bizonyos banános kosztüm

Nagyon hamar híressé vált erotikus táncáról és a keveset takaró banános kosztümjéről, amelyre nagyon sokan voltak kíváncsiak. Olyan hírességek barátkoztak vele, mint Picasso, aki gyakran lerajzolta, Cocteau, vagy a fiatal Hemingway, de viszonya volt többek között Georges Simenonnal is. Üstökösként való feltűnése egybeesett az art deco stílus elterjedésével, amely távoli tájakat, így Afrikát is megidézte. Baker erre rá is játszott és gyakran egy kis gepárddal, Chiquitával együtt lépett fel. A filmesek is kezdék felfedezni, játszott a Trópusok szirénje című némafilmben, és a Zouzouban, amely már hangosfilm volt.

Giuseppe Pepito Abatinóval is ekkor ismerkedett meg, aki később menedzsere és szeretője is lett. Abatinó alakított Baker imázsán, beíratta énekórákra, és nemsokára már Offenbach La créole című operájának főszerepét játszotta. Bár Párizs- és Franciaország-szerte rajongtak érte, visszatért egy turné erejéig Amerikába, de ott nem fogadták el őt a nézők, a Broadwayen sem volt teltháza – ez kissé meg is törte. Mikor visszatért Franciaországba, hozzáment Jean Lionhoz, ezáltal 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot is.

Mikor a második világháború kitört, Baker úgy érezte, hogy fogadott hazájáért is tennie kell: kémkedni kezdett Franciaországnak, de Gaulle-t próbálta segíteni munkájával. Magasrangú diplomatákkal töltött időt, akár saját szalonjában, akár máshol, japán, olasz hivatalnokokkal csevegett, majd továbbította a megszerzett információt. Mikor a németek megszállták Franciaországot, elhagyta Párizst és az ellenállókat próbálta segíteni. Marokkóból járt Spanyolországba fellépni, az ott szerzett híreket, információkat sokszor papíron, a fehérneműjében jutatta el honfitársaihoz. A sok akció között megbetegedett, egy vetélése miatt számos gyulladásos betegséggel kellett szembenéznie, amely élete végéig kísérte. A háború után számos kitüntetést kapott. Egy rövid depressziós időszak után hamarosan újra kitalálta önmagát, és újra színpadra lépett.

Olyan sikeressé vált, hogy már Amerikába is többször meghívták, még Fidel Castro is felkérte, hogy lépjen fel Havannában. Baker hozzáment Jo Bouillon zeneszerzőhöz, akivel közösen 12 gyermeket fogadtak örökbe a világ minden tájáról (azt is mondták róla, hogy igyekezett minden rasszot a családjába fogadni, hogy mintacsaládot hozzon létre, de a táncosnő tagadta, hogy ez lett volna a szándéka). Ennek ellenére lelkesen támogatta az afroamerikai polgárjogi mozgalmakat, volt olyan, hogy megtagadta, hogy szegregált, csak fehérekből álló közönség előtt játszon, holott nagyon magas fellépti díjat ígért neki a klub (ezután több fenyegetést is kapott a Ku Klux Klántól). 1951-ben egy manhatteni klubot perelt be, mert nem szolgálták ki. Az éppen ott jelenlévő Grace Kelly feltűnően belekarolt, úgy sétáltak ki együtt. A két művész ezután igazi jó baráttá vált.

1963-ban egyedüli hivatalos női felszólalóként Martin Luther King oldalán tartott beszédet. King meggyilkolása után, özvegye fel is kereste Bakert, hogy lenne-e a mozgalom vezetője, de Baker pár nap gondolkodási idő után úgy döntött, hogy inkább maradna továbbra is gyermekei édesanyja, ezért nem vállalja el ezt. 1975-ben hunyt el, nem sokkal nagy sikerű, pályájának ötvenedik évfordulóját ünneplő Joséphine á Bobino című gálaműsora után.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2016.06.17. 12:05 • Címke: nők, évforduló