​Volt egyszer egy magyar Császár

Két Császárt ismer a futballvilág, abból is az egyik magyar volt. Ha egy televíziós kvízben feltennék a kérdést, hogy kikről van szó, hát kevesen lennének, akik tudnák a jó választ. Talán némely idősebb versenyző, az ifjabb generációknak már csak a magyar foci mélyrepülése mellett a világsztárok iránti rajongás jutott. Pedig a 75 éve, 1941. szeptember 15-én született Albert Flórián is lehetett volna világsztár, vagy talán az is volt, de nem a mai értelemben.

Mert ő volt az egyik Császár, a Ferencváros cselkirálya és gólgyárosa, a másik meg egy német fedezet, Franz Beckenbauer. Mindketten roppant elegánsan rúgták a bőrt, egyáltalán nem szabálytalankodtak, másnak sérülést nem okoztak. Hát ezért is lettek császárok abban a sok szempontból boldogabb korban, és emlékezhetünk nosztalgiával játékukra olyan időkben, mikor az Európa Bajnokság döntőjének az első perceiben láthatóan szándékosan lerúgták az ellenfél legjobb játékosát, aki kétszeri ápolás után sírva volt kénytelen elhagyni a játékteret. No de nézzük inkább a mi Hercegszántón, a jugoszláv határon születő császárunkat, aki már 16 évesen, 1957-ben a Ferencváros igazolt játékosa volt. És valami olyant tudott, amiért mostanában a szakírók Lionel Messihez, a zseniális argentinhoz hasonlítják, vagy fordítva. Ez a különleges mozgáskoordináció, vagy éppen technika nem tanítható, az emberrel vele születik, és lehetővé teszi azt, hogy az ellenfél védőit kibillentve, jobbra, vagy balra „elküldve”, góllal végződjön az akció. És ahogy mostanában Messit, úgy akkoriban Albert Flórit is leginkább csak szabálytalanság árán tudták szerelni, rengeteg rúgást kaptak, és Messi kapni is fog még éppen azért, mert mozgásának ütemét nagyon nehéz lekövetni.

Felesége a térdét ápolja egy törés után, a gipsz eltávolítását követően, 1969-ben (MTI Fotó: Lajos György)

Persze a mi Császárunk nem csak ezért volt császár, ez a születési adottság nem lett volna elég páratlan eredményeihez. Kellett hozzá kitartás és szorgalom (bevallottan nem szeretett edzeni, de megtette, amit kértek tőle), és persze az alázat, az egyéni ambíciók alárendelése a csapat érdekeinek. Albert Flórián a Fradiban kezdett, és onnan is ment nyugdíjba, pontosabban ott is halt meg, hiszen az utolsó szívinfarktusig minden nap ott volt az Üllői úton. Ez hozzáállás és a tehetség pedig 1967-ben meghozta neki az Aranylabdát, amit magyar focista sem addig, és persze azóta sem kapott meg. Olyan legendák után győzött a France Football szavazásán, mint a portugál Eusebio, vagy az angolok bálványa, Bobby Charlton. 537 élvonalbeli meccs volt a lábaiban és 383 alkalommal talált be a kapuba ezeken, ami 0,71-es, egészen magas gólátlag. Négyszer volt magyar bajnok a Fradival, és háromszor gólkirály, 1965-ben pedig megnyerte csapatával a Vásárvárosok Kupáját, az UEFA akkori megfelelőjét. 18 évesen húzhatta fel először a címeres mezt, és mindjárt a második meccsén mesterhármassal hálálta meg a bizalmat. 75 meccsen végül 32 gólt rúgott a válogatottban, gólkirály lett az 1962-es világbajnokságon, és kétszer a világválogatottban is szerepelhetett, hogy csak a fontosabb dolgokat említsem.

1987-ben edzés előtt eligazítást tart az agárdi labdarúgó iskolájában (MTI Fotó: Németh Ferenc)

Mindezek ellenére a vasfüggöny mögötti Magyarországról nem lehetett világsztár, de ami furcsább, itthon sincs különösebb kultusza. 2004-ben lett a Nemzet Sportolója, tíz év múlva pedig szobrot emeltek neki a Fradi új stadionja előtt. Nem vitás, császár volt, Puskás mellett a magyar foci legfényesebb csillaga, ez soha sem merülhet feledésbe.

Szobra a Groupama Aréna előtt – Kligl Sándor alkotása (MTI Fotó: Beliczay László)

Pálffy Lajos 

• Publikálva: 2016.09.15. 12:59 • Címke: évforduló, sport