JFK 100

Vannak érdekes dolgok, ilyen például a 100 éve született John Fitzgerald Kennedy népszerűségének folyamatos növekedése. Másokat inkább el szoktak idővel felejteni az emberek, míg ő jó húsz évvel ezelőtt nem tartozott az Államok tíz legismertebb, legnagyobbra értékelt elnökei közé, most stabilan a negyedik helyet foglalja el a listán, ha időközben nem lett már bronzérmes.

Ennek oka talán nem más, mint a napjainkig életben tartott legenda, a három betűvel (JFK), mint hívószóval előcsalogatható egyre pozitívabb emlékek. Még azoknál is, akik koruknál fogva nem is emlékezhetnek rá. A két év tíz hónapos elnöksége ugyanakkor hozott jót is, rosszat is Amerikának, bár programja alapján igazán innovatív, tettre kész személyiséget ismerhettünk meg benne, ugyanakkor sajnálatos módon nem volt rá esélye, hogy keresztül is vigye elképzeléseit. Kétségen kívül olyan tulajdonságokkal és képzettséggel (Harvard!) bírt, ami alkalmassá tette egy magas pozíció betöltésére, és a családi háttér is adott volt az Angliában nagyköveteskedő atyával, az egész Kennedy klánnal. És ott volt akkor még a csendes-óceáni hadszíntéren mutatott bátorsága, no és az életét mindvégig megkeserítő sebesülése is. És hát Amerika, mint tudjuk, szereti a hősöket, így szoros verseny után kapott is egy ilyen elnököt JFK személyében.

Katonaként

De ne hogy azt gondoljuk, hogy a jó iskolák és a háborús vitézség elég lett volna az 1947-től már képviselő, 1953 és 1961 között pedig már szenátor JFK felemelkedéséhez. Mert a vele szemben induló Richard Nixon sem volt kispályás, csakhogy Kennedy tudott valamit, amit a republikánus jelölt nem. Mivel a háború után néhány hónapot maga is újságíróskodott, tisztában volt a sajtó, különösen a televízió királycsináló szerepével. És így az első, mindjárt az elnöki címről is döntő tévévitában egy láthatóan gyűrött, megfáradt Nixon bizony alaposan alul maradt az ifjú és energikus, no és jókedvű Kennedyvel szemben. Aki nagyon jól használta népszerűségének, ismertségének növelésére a házasságát is. 1951-ben vette el feleségül a kor szépségideáljának megfelelő Jacquline Bouvier-t, e jeles és pénzes családból származó hölgyet, akivel képviselőként és szenátorként is sokat forgott a nagybetűs társaságban, és az újságok címlapjain. Mindent összevetve, adva volt hát egy tehetséges, jó családi hátterű és iskolázottságú mintacsaládfő, aki ráadásul még katolikus is, és ügyesen használja a médiát. Nem véletlen hát, hogy ő lett az USA 35. elnöke.

Az USA 35. elnöke

Még pedig mindmáig a legfiatalabb elnökként, jellegzetesen liberális beállítódással és programmal, melynek központjában a faji megkülönböztetés elleni küzdelem és a társadalombiztosítás megerősítése állt. (Lám, Barack Obama is zászlajára tűzte ezeket…) Mindezek mellett nem igazán liberális demokrata módon fokozta a vietnami háborúban az amerikai jelenlétet, és 1961 április 17-én Castro ellen megindította a Disznó-öbölről nevét nyerő csúf és sikertelen akciót. Mellette szól az 1961 október kubai rakétaválság menedzselése, amikor Hruscsovval együttműködve talán egy atomháborútól mentették meg a világot. És hát ott van 1962-ben az Apolló űrprogram elindítása is, ami 1969. július 20-án a Holdra szálláshoz vezetett. Talán a másik serpenyőbe még bele kell tennünk féktelen szexuális étvágyát is, amely miatt egyre nehezebb volt tartani a mintacsaládról szóló képet. Hogy aztán a gyógyszerei miatt volt a számtalan szerető (Marilyn Monroe mellett állítólag Marlene Dietrich is járt az ágyában, és még számtalan Frank Sinatra által szállított színésznő, táncosnők és a gyakornokok is), azt nem lehet tudni, de az biztos, hogy Jacquline jól viselte a dolgot.

Nem sokkal előtte

Végül csak annyit még, hogy a dallasi golyók mögött kétségtelenül az átszervezésre ítélt CIA és az erősen támadott maffia együttműködése állt. Terveinek egy részét az alelnöke, Lyndon Baines Johnson valósította meg.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2017.05.29. 12:07