Közgazdász, polihisztor és a legfranciásabb magyar zeneszerző

Százhuszonöt éve, 1892. június 30-án született Lajtha László Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató, Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a huszadik század első felének legjelentősebb magyar komponistája és folkloristája.

Jómódú és művelt budapesti polgárcsalád gyermeke volt, másfél éves korában kezdett olvasni, hatévesen zongorázni, hétévesen komponálni. Bartók és Kodály példájára kezdte a népdalgyűjtést, s tizenhét éves volt, amikor a nála egy évtizeddel idősebb két zeneszerző munkatársául fogadta. A budapesti Zeneakadémián végzett, közben közgazdaságtani doktorátust is szerzett, majd Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatta zenei tanulmányait. A francia fővárosban töltött évei meghatározónak bizonyultak, első zeneműve a Des esquisses d'un musicien (Egy muzsikus vázlatai) címet viselte. Zenéje a magyar és francia hatások sajátos ötvözete, ezért is nevezik a legfranciásabb magyar zeneszerzőnek. Debussy és Ravel volt példaadó számára, zenei nyelvezete kialakulásában Bach és Mozart muzsikája is hatott rá. Huszonegy évesen a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre lett, 1924-től a múzeum népzenei osztályán dolgozott. Az első világháborúban a fronton szolgált, tanítani 1919-ben kezdett, ugyanebben az évben a Kassák Lajos Ma című folyóirata által rendezett koncert műsorlapján szerepelt a neve először együtt Bartókéval és Kodályéval. 1928-ban második vonósnégyesének párizsi premierje után Elisabeth Coolidge amerikai mecénás jelentős összegért rendelt tőle újabb kvartettet.

Otthon

A következő évtől kultúrdiplomáciai tevékenységet is végzett, Bartókkal együtt a Népszövetség Szellemi Együttműködési Intézetében, majd a Népművészeti és Népi Hagyományok Bizottságában dolgozott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a népdalgyűjtésben. Erdélyben, a Felvidéken és a Nyugat-Dunántúlon közel kétezer népdalt gyűjtött össze, az elsők között rögzítette a dallamokat magnetofonnal, és jegyezte le tudományos pontossággal a népi hangszeregyüttesek muzsikáját. Monográfiákat szentelt egy-egy vidék népzenéjének (Sopron megyei virrasztó énekek, az 1972-ben indult táncházmozgalom forrásanyaga az ő Széki gyűjtése volt), sokat kutatta a cigányok zenéjét. Ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, főleg a gregorián rokonságát. Népdalfeldolgozásaiban csak saját gyűjtésű dallamhoz nyúlt, mert azt vallotta, hogy azzal tud leginkább azonosulni. 1945-49 között a Nemzeti Zenede igazgatója, másfél évig a Rádió zenei vezetője volt, 1947-től egy évig Londonban élt és dolgozott. Ekkor írt zenét a Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot drámájából készült filmhez, a Georg Höllering által rendezett alkotást a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjára is nevezték. A filmrendezővel további közös munkája a Hortobágy, valamint az Alakok és formák. Részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, és haláláig a vezetőség tagja volt.

Terepen

1948-as hazatérése után állásától megfosztották, egy időre egzisztenciálisan ellehetetlenítették. 1951-ben, nem szerzői, hanem népzenekutatói munkásságáért, váratlanul megkapta a Kossuth-díjat, a kitüntetést először nem akarta elfogadni, majd mégis átvette, és a pénzt a nála is szegényebbek és megalázottabbak között osztotta szét. Csak 1952-től taníthatott újra népzenegyűjtést a Zeneakadémián, tanítványa volt többek közt Ferencsik János és Kórodi András karmester, Tátrai Vilmos hegedűművész. Franciaországban, ahol sokáig ismertebb volt, mint hazájában, 1955-ben első magyarként választották a Francia Művészeti Akadémia tagjává, de a hatóságok még ekkor sem engedélyezték kiutazását. Haláláig a budapesti Francia Intézet zenei tanácsadójaként működött. Kilenc szimfóniája közül a hetedik az 1956-os forradalom zenei tablója. Komponált tíz vonósnégyest, balettzenét, egyházi zenét, köztük két misét, kamara- és kórusműveket. A spanyol Salvador de Madariaga librettójára 1948 és 1950 között írta A kék kalap című vígoperáját, melynek szövege csak egy évtizeddel később lett végleges, a hangszerelést pedig Lajtha váratlan halála miatt Jancsovics Antal és Farkas Ferenc pótolta.Korának egyik legnagyobb hangszerelő művésze, kiemelkedő zenepedagógusa is volt, miként úttörő a néptánckutatás terén is. A táncokat a koreográfia lejegyzése mellett filmen is rögzítette. Szoros szálak fűzték a költő Paul Valéryhez, a zeneszerző Maurice Ravelhez, Arthur Honeggerhez, Szergej Prokofjevhez és a múlt század legnagyobb zenepedagógusához, a francia Nadia Boulanger-hez. Polihisztorként rajongott az irodalomért és a képzőművészetekért, emellett szenvedélyesen érdeklődött a csillagászat és a fizika iránt is.

Lajtha László 1963. február 16-án halt meg Budapesten szívinfarktus következtében. 1995-ben nevét viselő díjat alapítottak a rádióműsorokban zenei ismeretterjesztő, zenekritikai és előadó-művészeti területen végzett, kimagasló teljesítmények elismerésére. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott. Az elmúlt években több könyv is megjelent róla: Erdélyi Zsuzsanna Kockás füzet - Úttalan utakon Lajtha Lászlóval című kötete és Solymosi Tari Emőke Két világ közt című interjúfüzére. A zeneszerző halálának 50. évfordulóján nyílt meg emlékszobája a budavári Erdődy-palotában, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetében, hagyatékát is itt gondozzák (a gyűjtemény korábban a Hagyományok Házában volt). Szintén 2013-ban volt az ősbemutatója A négy isten ligete című balettjének a Müpában. Egykori Váci utcai házán emléktábla őrzi nevét, s 2015-ben avatták fel szobrát a közeli Károlyi-kertben. Az idei évforduló alkalmából a Magyar Nemzeti Bank Lajtha-emlékérmet bocsátott ki.

(mti)

• Publikálva: 2017.06.30. 09:30