Ópium, hasis, vérbaj és gyönyörű versek

Százötven éve, 1867. augusztus 31-én hunyt el a modern francia líra egyik legnagyobb hatású alakja, Charles Baudelaire.

Párizsban született 1821. április 9-én. Apját korán elvesztette, anyja újból férjhez ment egy magas rangú katonatiszthez. Mostohaapja fegyelemre akarta szoktatni a fiút, és tizenegy évesen a lyoni College Royalba küldte növendéknek. Az ifjú Baudelaire 1836-tól a párizsi Lycée Louis le Grand diákja lett, és a mostohaapja szigora elleni lázadásként kihívó és fegyelmezetlen magatartást tanúsított, tanárai a koraérett romlottság példájának tekintették. Az érettségi után – anyja nem kis riadalmára – bejelentette, hogy írásból kívánja fenntartani magát. Szabadon akart élni, olvasni akart és élvezni a Latin Negyed diákéletét, ezért 1840-ig névleg jogi tanulmányokat folytatott. Valószínűleg ekkor lett az ópium és a hasis rabja, s kapta meg a vérbajt is, későbbi szenvedéseinek egyik forrását. 1841-ben mostohaapja két évre Indiába küldte, hogy véget vessen a bohém életnek. Baudelaire az unalmas utazás során azzal szórakozott, hogy megbotránkoztatta a többi utast. Egy vihar miatt kikötöttek Mauritius szigetén, ahol annyira elbűvölte a természet és a helyi nők szépsége, hogy nem is folytatta útját Indiába, helyette Réunion szigetére ment, majd 1842 februárjában vissza Párizsba. A tengeri utazás élete legmeghatározóbb élménye lett: előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak színeivel és érzékiségével.

1842-ben, elérve a nagykorúságot, kikérte apai örökségét, és megkezdte szertelen és pazarló életét. Ekkor jelent meg életében a mulatt Jeanne Duval, a Fekete Vénusz című szerelmi ciklusának ihletője, akihez élete végéig ambivalens érzések fűzték. Több képzőművésszel is megismerkedett, s szert tett arra a festészeti képzettségre, amelynek a képzőművészeti kritikái eredetiségüket köszönhetik. 1844-ben, miután pénze csaknem elfogyott, családja gyámság alá helyezte, és az örökség maradékából csak havi járadékot juttatott neki. Bizonyítékul, hogy íróként is meg tud élni, képzőművészeti kritikákat tartalmazó könyvet adott ki, és versei is megjelentek. 1847-ben publikálta egyetlen regényét, az önéletrajzi La Fanfarlót. 1848-ban fehér munkászubbonyban és cilinderben, fegyverrel a kézben állt a barikádokon, de igazán jelentős szerepet nem játszott. A forradalom után neve egyre ismertebbé vált művészeti kritikái, majd Poe-fordításai révén. 1852-ben – egy időre – szakított Jeanne Duvallal, és érdeklődése Aglaé Sabatier felé fordult, aki a Fehér Vénusz című ciklus ihletője lett. 1854-ben Marie Daubrun színésznő igézte meg, így született a Zöldszemű Vénusz ciklusa. 1855-ben a Revue des Deux Mondes leközölte egy 18 darabból álló válogatását, amelynek megjelenése után sokan obszcenitással vádolták a költőt.

1857-ben jelent meg leghíresebb könyve, A romlás virágai, amelynek újdonsága a hagyományos versformák és a merőben új témakezelések, kifejezések, nyelvi fordulatok egysége volt. Beleírtam ebbe az iszonyatos könyvbe minden gondolatom és gyűlöletem, beleírtam a szívem és a vallásom, írta a könyvről. Ám a bíróság nem értékelte a művészi őszinteséget, és a közerkölcs megsértéséért pénzbüntetésre ítélte a szerzőt és a kiadót, hét vers kivételére kötelezve őket. A költőt megviselték az események, ám továbbra is írta kritikáit és prózaverseit, amelyeket a Párizsi spleen című gyűjtemény darabjainak szánt. 1860-ban A mesterséges mennyországok címmel két tanulmánya jelent meg a hasis és az ópium hatásáról. 1864-ben Belgiumba utazott, ahol előadások tartásával próbált meg anyagilag és szellemileg talpra állni, sikertelenül. 1866-ban Namurben szélütés érte. Visszaszállították Párizsba, ott is halt meg édesanyja karjai között 1867. augusztus 31-én.

(mti)

• Publikálva: 2017.08.29. 12:46