​Egy romantikus remete a századfordulóról

Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki… Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan. – írja Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regénye előszavában.

Zéta, a művelt trák rabszolga az író képmása, akit kortársai különcnek tartottak – akik egyáltalán nem ismerték.

Titokzatosságát sokan sokféle módon magyarázták. Megromlott egészségi állapotával; feleségétől való különválásával, és egyfajta, belülről fakadó magányra való igénnyel. Bárhogy alakult élte, az írótársak megbecsülését, barátságát sosem vesztette el. Egri remeteségében sem szakította meg az irodalmi élettel a kapcsolatát; egyetlen írói csoporttól sem határolódott el.

Sosem követte a divatot.

Az irodalmi élet becsülte tehetségét. Jó barátja, Bródy Sándor folyamatosan egyengette pályáját. Mély barátság fűzte Dankó Pistához is, akinek rendszeresen nótaszövegeket írt. Amikor meghalt a neves cigányprímás, Gárdonyi a fiókjában lévő dalszövegeket a tűzbe dobta. Azt mondta, ha Dankó porrá vált, váljanak azzá a neki írt szövegek is. Tagja volt a Petőfi és a Természettudományi Társaságnak, levelező, majd tiszteletbeli tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, Móricz Zsigmond kérésére pedig elfogadta a Vörösmarty Akadémia tagságát.

Gárdonyi egyike azon íróknak, akikben erősen élt a magyarságtudat. A családnevét Zieglerről változtatta Gárdonyira, hogy ezzel is jelezze hovatartozását. Büszke volt nemzetére, arra a magyar szellemre, amely az 1848–49-es szabadságharc eszményét jelentette. Hű volt hitéhez, istenéhez. A vallás legalább olyan meghatározó értékrendet adott számára, mint magyarsága.

Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai egri remetének, vagy regénye után láthatatlan embernek címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, de barátai előtt mindig nyitva volt az ajtaja. A vendégségbe jövő írótársakat boldogan kínálta saját termésű szőlőjéből készült borával.

Sosem követte a divatot. Kisprózái, nagyregényei a realizmus és a romantika határán egyensúlyoztak. Míg egyesek üdvözölték újítását a lélektani regény megteremtésével, mások a népszínmű újjáélesztése miatt éltették.

Legnagyobb – máig ható – sikerét történelmi regényével, az Egri csillagok megírásával érte el. Fiával az egri vár romjai között sétálva mesélt az egykori hős vitézekről, akik életüket sem kímélve mindent megtettek azért, hogy megóvják a várat a török támadástól. Az egri várvédők története számára egyszerre volt menekülés az elüzletiesedett világból egy olyan korba, ahol az eszméknek valóban értéke volt, másrészt egységes nemzeti mítoszt teremtett egy olyan korban, ahol a ’48-as eszmék már csak szavalásra alkalmas szólamok voltak.

Az Egri csillagok filmen, DVD-n.

A regény első fejezete a Pesti Hírlap karácsonyi számában jelent meg. Gárdonyi folyamatosan adta az újabb és újabb részeket, amelyek egyre nagyobb tetszést arattak az olvasók körében. Sosem késett, híres volt pontosságáról és gyorsaságáról. Volt, hogy este kilenc órakor kapott táviratot, hogy cikket kérnek tőle. Gárdonyi előtt nem volt lehetetlen, ha írásról volt szó; a kilenc órai megrendelést a tízórás gyors már vitte is vissza a szerkesztőségbe.

Számára az egyik legkedvesebb regénye A láthatatlan ember volt. Az egyes szám első személyben megírt lírai önvallomásban az írót foglalkoztató kérdésekre keresi a választ. A történet valójában arra a misztikus témára fűződik fel, amellyel közelebb szeretne jutni a halál, az álom, a hatalom és a magány értelmezéséhez.

Néhány évvel később újabb történelmi regényt ír Árpád-házi Szent Margitról. A korszak egyházi körei gyanakodva forgatták az Isten rabjai történetét, mivel az író a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonyát boncolgatta. A kritikusok sem értették az új hangot, de a közönség elragadtatással olvasta a tragikus sorsú királylány történetét. Ráéreztek a misztikájára, romantikájára, ami valóban Gárdonyi Géza nagyregényeinek az alapját jelenti.

Újító volt, különc, remete, de mégis egy sokat látott ember. Sokfelé utazott, gyakran kelt útra bel-, és külföldön egyaránt. Az Egri csillagokhoz Törökországban, A láthatatlan ember regényéhez Franciaországban gyűjtött anyagot. Amikor A bor című népszínművét írta, vonatról vonatra szállt, úgy írt, miközben beutazta az országot keresztül-kasul.

Az írás éltette, a gondolkodás szabadsága. Nem véletlenül kérte, fejfájára annyit írjanak mindössze „csak a teste”.

Fejes Katalin

• Publikálva: 2012.10.30. 11:45 • Címke: évforduló, irodalomtörténet, irodalom