Egyetemistákkal kukoricáznak
A kukoricatörés, vagy kukoricaszedés nem tartozott a nehéz munkák közé a
régi paraszti világban. Nem igényelt különösebb erőfeszítést a csövek
letörése és szekérre, szállító eszközre rakodása. Éppen ezért a
fiatalok, a gyerekek is részt vehettek a munkában, a csövekkel teli
zsákokat, kosarakat persze nem velük cipeltették.A hozzánk török közvetítéssel (innen a törökbúza elnevezés) Amerikából eljutó kukorica az időjárástól függően, de úgy október közepére, végére mindig beérik. A csöveken megkeményednek, kiszáradnak a szemek, és ezzel párhuzamosan elszárad a szár is. Amikor pedig az őszi munkák során végeztek már a krumpli betakarításával, neki szoktak fogni a főként állati eledelnek szánt kukoricának is. Persze, a kukorica nem csak a háziállatok, szarvasmarhák, disznók, háziszárnyasok étrendjének volt nagyon fontos eleme. Lisztje, darája, pontosabban az ezekből készült ételek felkerültek a gazda asztalára is. Ezek közül a legismertebb talán a puliszka, amelyet Erdélyben a mai napig előszeretettel fogyasztanak, és füstölt szalonnával, juhtúróval elkészítve valóban pompás eledel. No de addig elég nagy utat kell a kukoricának bejárnia, míg puliszkaként odakerül az ember asztalára.
Ez kezdődik a tavaszi, márciusi, áprilisi vetéssel. Az elegyengetett, boronált földre egyenes, a krumpliénál jóval sekélyebb barázdákat húznak, amikbe egymástól 15-20 centiméteres távolságra belepotyogtatják a magvakat. Majd ezt kapával vékonyan betemetik, és lehet is várni, hogy kibújjon az új növény. Amivel egy időben, sőt, sokszor azt megelőzve, a gaz, a gyomnövények is jelentkezni szoktak. Bizony, sokszor már a májusi esők után kapára kellett kapnia az egész családnak, mert a gyom elnyomta volna a kukoricatermést. Esősebb nyarakon előfordult, hogy háromszor, négyszer is megkapáltak egy-egy kukoricatáblát. Amibe szinte minden esetben takarmánytököt is vetettek, amit a tehenekkel, disznókkal etettek fel még az ősz folyamán. A kukorica leszedéséhez, betakarításához tehát kivonult az egész család, sőt, gyakran rokoni, baráti segítség is érkezett. attól függően, hogy mennyi idejük volt, vagy szükségük volt-e a csuhéra, azzal együtt törték le a csövet. Vagy még ott helyben „kifosztották”, tehát csak a csupasz csöveket rakták kosárba, vagy éppen zsákba. A kosarakat, zsákokat általában a férfiak hordták ki a sorok közül a szekérhez, majd pedig hazaérve az ő feladatuk volt a lerakodás, a góréba vagy a padlásra hordás. Ahonnan aztán már az asszonyok vették ki az éppen felhasználandó adagot, és ők is morzsolták le a csőről a szemeket. Ha pedig csuhéstól szedték le a termést, akkor este kukoricafosztót szerveztek, ami jó alkalom volt az öregeknek a mesélésre, a fiataloknak pedig az ismerkedésre.
A kiválasztott rövid híradórészleten is fiatalokat, egyetemistákat látunk, akik az új időknek megfelelően „önkéntesen” részt vesznek az egyre nagyüzemibb módon termelt kukorica betakarításában. Az ötvenes években még nem voltak kukoricakombájnok, vagy olyan vágóasztalok, amivel kukoricát is tudott volna aratni egy kombájn. Ezért hát egyetemisták is törték a csöveket, demonstrálva a parasztsággal a szövetséget. Mert ekkoriban Magyarország a munkások, a dolgozó parasztok és a velük szövetségben lévő értelmiségiek országa volt, ha még valaki emlékszik rá.
PL