Akiknek volt erejük Trianonban, és akiknek nem
Egy kevésbé ismert felvételt ajánlok az olvasó figyelmébe a trianoni békediktátum 95. évfordulóján. Az összeállítást a franciák forgatták, mintegy ajándékul az általuk
életre hívott állam, Csehszlovákia népének, a kisantant tárgyaló
delegációiról, a tanácsadóikról és magáról az aláírásról. Vélhetően a prágai mozikban mutatták be először a francia operatőrök felvételeit, akik ott forgattak az Osztrák Magyar Monarchia feldarabolásáról és Magyarország megcsonkításáról születő döntések helyszínein. Elegáns embereket, cseheket, románokat és szerbeket láthatunk kárpitos szobákban, termekben, asztalok mögött ülve, vagy éppen állva, papírokat tanulmányozva, egymással beszélgetve. Fontosságuk tudatában, „történelemcsinálás” közben vannak, hiszen a világháború kirobbanásától induló tevékenységük a végkifejlethez érkezett. A románok és szerbek az évszázados török elnyomás után önállósodva terjesztik ki most országuk határait mások, leginkább a magyarok kárára, a cseh és szlovák nép pedig egy államban egyesülve ragad magához német- és magyarlakta területeket. Mindezzel tisztában vannak az elegáns urak a képsorokon, de azt is tudják, hogy terveik megvalósulásához többek között szükség van a magyar tárgyaló delegáció nyilvánosságtól való elzárására is, mert akkor talán a sajtóban is érvek ütköznének érvekkel, és világossá válna sokak számára, hogy az Ipoly nem hajózható és olyan területeket is visznek majd, ahol magyarok laknak, akár százszázalékban is. A Chateau de Madridot mutatják mindjárt a film elején, ahová az Apponyi Albert vezette magyar delegáció volt bezárva. Ahonnan – mint az a filmen is látható – szomorúan, feszülten indulnak igazuk megvédésére a konferencia elé, ahol a győztesek ülnek, és ahol a magyar álláspontnak egyetlen támogatója sincsen.
Hiába rajzolnak korrekt térképeket Teleki Pálék, hiába mond nagyívű beszédet a küldöttséget vezető gróf Apponyi Albert – akinek egyébként ruhatára is az új állam, Csehszlovákia területén maradt, és nem is adták vissza a hódítók. A döntés korábban megszületett, olyan emberek háttérmunkája során, mint a cseh Eduard Beneš, aki a magyarokat a mongolok ivadékainak állította be. Őt segítette a gyanús módon elhalálozó Milan Štefaník, és a prágai filozófiatanáruk, Tomáš Masarik. A csehek delegációját egyébként a képsorokon is feltűnő teológus és jogász Štefan Osuský vezette, aki 1906-tól az USÁ-ban élt, majd a második világháború előtt Benešsel összeveszve ide is tér vissza. A jugoszláv küldöttségben a szerbek, a fehér szakállas Nikola Pašić szerb miniszterelnök a megfellebbezhetetlen tekintély, Pašić lesz az új állam miniszterelnöke is. A képsorokon feltűnik még a román Nicolae Titulescu, akinek az apja a kortársak szerint még a bukaresti pasának csókolt kezet. Ő már Párizsban végezte a jogot és tanulta a diplomáciát, aminek igazi művészévé vált, bizánci módszereket alkalmazva.
A MaNDA archívumában található anyag
A MaNDA összeállításában 7:08-nál hosszasan elidőzik a kamera Beneš és Osuský aláírásán, ami után Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd szignója következik. Még békeszerződés papírjai előtt mutatják az aláírási aktust is, amire a magyarokat kényszerítik oda elsőként: a világháborút katonaorvosként végigharcoló, keresztényszocialista Benárdot, aki népjóléti és munkaügyi miniszterként, tiltakozásul állva írja alá a papírt. Benárd a második világégés előtt vonul ki a politikából, 88 éves korában, 1968-ban hal meg elfeledve. Utána a flamand felmenőkkel rendelkező Drasche-Lázár következik, aki rendkívüli meghatalmazott nagykövetként van jelen. A későbbiekben újságírással és szépirodalommal is foglalkozik, és hosszabb időt tölt az IBUSZ elnöki székében.
Pálffy Lajos