Trianon – Egy trauma története

Most, hogy június 4-én lesz 92 éve, hogy aláírtuk a Trianoni békeszerződést, érdemes felidézni az előzményeket, a békekötés tényeit és következményeit.

Minden nemzet életében van olyan esemény, amit különböző okok miatt nem tudott magából rendesen kibeszélni, megemészteni, feldolgozni. Ezek rákos sejtként ott ülnek és rombolnak a „nemzettestben”, feltárásuk, értelmes, indulatok nélküli beszélgetés róluk – bármilyen nehéz is – elengedhetetlen. Ilyen a franciáknak az algériai háború, az amerikaiak számára a rabszolgák behurcolásának bűne és következményei, nekünk pedig – többek között – a trianoni békekötés. Most, hogy június 4-én lesz 92 éve, hogy aláírtuk, s több helyen lesz az országban megemlékezés, érdemes felidézni az előzményeket, a békekötés tényeit és következményeit.

A magyar békeküldöttség Párizsban várja a békefeltételeket, majd a Nagy-Trianon kastélyban aláírja a békeszerződést.

Magyarország a török hódoltság következtében elvesztette lakosainak jelentős részét, komoly termőterületek maradtak művelés nélkül pusztán azért, mert nem volt munkás kéz, aki megművelje. A XVIII. század során nagy számban kellett ezért betelepíteni idegeneket, de a feudalizmus viszonyai között ez egyáltalán nem okozott problémát, csak az számított, hogy valaki melyik földesúr birtokán gazdálkodik, melyik király fennhatósága alá tartozik; hogy milyen nyelven beszél, az az ő magánügye volt. A természetes asszimiláció hosszú távon amúgy is elmosta ezeket a kérdéseket. A XIX. század elejétől azonban nyugaton sorra alakultak a nemzetállamok, amelyekben kifejlődött a nacionalista eszme (ennek a szónak akkoriban semmi negatív felhangja nem volt), a többségi, államalkotó nemzet – ha kellett, erőszakosan is – sikeresen magába olvasztotta a kisebbségeket. Térségünkben viszont olyan soknemzetiségű államalakulatok jöttek létre, amelyek nem rendelkeztek többségi államalkotó nemzettel: se a Habsburg birodalomban, se az Oszmánban, se a Magyar Királyság területén nem érte el az osztrák, a török illetve a magyar lakosság száma az 50%-ot. Az 1848–49-es szabadságharc során Kossuthék azt gondolták, hogy a nemzetiségeknek adott egyéni szabadságjogok bőven elégnek bizonyulnak majd ahhoz, hogy a területünkön élő népek mellettünk álljanak ki, kollektív jogokat nem kell nekik adnunk – ez tévedésnek bizonyult. Kár, hogy a kiegyezés utáni országvezetés nem tanult ebből a hibából, s úgy érkeztünk el az első világháború küszöbére, hogy az itt élő románok, szerbek, szlovákok deklaráltan nem kívántak a magyar állam keretei között maradni.

A háborúban a vesztesek oldalán harcoltunk, s köztudott, hogy a békekötés mindig a győztesek érdekeit tükrözi. A Monarchia szétesése nem volt kérdés, a történelmi Magyarország megtartásának pedig nem volt realitása. Hajlamosak vagyunk bűnbakokat keresni, Károlyi Mihálytól Clemanceau-n keresztül Kun Béláig sokakban megtaláltuk már, pedig valószínűleg olyannyira szűk volt a játéktér számunkra a háború végétől a békekötésig, hogy lényeges változást nem lehetett volna kicsikarni az ismert végeredményhez képest. Nézzük először a franciákat. Közkeletű vélekedés, hogy a franciák erőszakolták ránk a trianoni békét, pedig formailag angol–amerikai–francia döntés született, semmi nem került bele a békekötés szövegébe, amit az angolok és az amerikaiak ne hagytak volna jóvá. Az igaz, hogy a térség a franciákat érdekelte elsősorban, ráadásul angol és amerikai haderő nem állomásozott itt, francia viszont annál inkább. A béketárgyalásokon – amire a vesztes országokat nem is hívták meg – azonban nem csak a franciák fogalmaztak meg magyarellenes álláspontot, példaként elég idézni Harold Nicolson brit diplomata szavait: „Ami pedig közelebbről Magyarországot illeti, megvallom, hogy erre a turáni törzsre heves utálattal tekintettem, s tekintek még ma is. Unokatestvéreikhez, a törökökhöz hasonlóan sokat romboltak, viszont semmit sem teremtettek. (...) A magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat. A felszabadulás és a büntetés órája elérkezett.”

Károlyi szerepe mostanában újra heves viták tárgya. Naivitása mindenképpen a szemére vethető, mert azt gondolta, hogy ha véghez viszi az ország demokratikus átalakítását, akkor a nyugati demokráciák egyenrangú partnernek fogják tekinteni – ez tévedés volt. A hadsereg leszerelését is a számlájára szokták írni, ami már nehezebb kérdés. A szörnyű háború után valószínűleg népszerű intézkedés volt, később pedig saját maga bízta meg Stromfeld Aurélt a honvédelem megszervezésével. Erre már csak a Tanácsköztársaság alatt kerül sor, de nem bizonyítható utólag, hogy akár a katonai védelem elmaradása a téli időszakban, akár a későbbi sikeres harci megmozdulások kedvezőbb elbírálást okoztak volna a békekonferencián.

Szentségtörésnek hangozhat, de ahhoz képest, hogy milyen volt a Párizs környéki békék hangulata, és milyen abszurd követelésekkel álltak elő a nemzetiségek, még elég enyhe ítélet született. A csehszlovákok igényt tartottak Miskolcra, és egy tengeri kijáróra, amely a Sopron–Kis-Balaton tengely mentén húzódott volna az Adriáig. A románok a Tisza vonalát szerették volna határnak, a délszlávok pedig a Bajától és Pécstől délre húzódó területekre tartottak igényt. Végül a történelmi Magyarország 325,4 ezer négyzetkilométeréből 93 ezer maradt, ami csak akkor kétharmados veszteség, ha az eredeti területbe nem számoljuk bele Horvátországot. A csaknem 21 milliós lakosságból bő 7,5 millió esett az új határok közé, ami 36,5%-a a korábbinak. Ennél érdekesebb, hogy a magyarok aránya a háború előtt 48,1% volt, a Trianon utáni országban viszont 88,1%, 3.315.000 magyar pedig a határokon kívül rekedt. Egy részük ráadásul egy tömbben, közvetlenül a határok mentén. Mindmáig tartó hatású, óriási problémát okozott nemcsak nekünk, hanem az újonnan alakult országoknak is, hogy a korábban jól működő gazdasági, közlekedési egység felbomlott. A létrejövő kis államok nem tudták felvenni a versenyt a világpiacon a brit, a francia vagy az amerikai gazdasággal. A béke politikai következményei pedig bele voltak kódolva a szigorú feltételekbe, egyenes út vezetett tőlük a második világháborúhoz. A nagyhatalmak olyan feladatot vállaltak magukra 1919-20-ban, amely megvalósíthatatlan volt, nemzetállamokat akartak létrehozni olyan területen, ahol az – a népek szétszórtsága, területi elhelyezkedése miatt – megoldhatatlan. Lehet tologatni a határokat bárhogy, jó megoldás nem fog születni belőle (más kérdés, hogy ennél jobb azért születhetett volna). Nem véletlen, hogy megoldani nem, csak elfojtani sikerült azóta is a problémát. A Párizs környéki békék során létrejött Jugoszlávia romjain tört ki Európa utóbbi időkbeli legvéresebb polgárháborúja, s az egykori Oszmán birodalom területén, Szíriában zajlik jelenleg is öldöklés.

Ha csak Trianont nézzük, a két háború közötti időszakban a „mindent vissza” jelszava elnyomott minden érdemleges vitát, míg a szocialista ideológia nem ismerte (el) a nemzet fogalmát. A rendszerváltás kellett ahhoz, hogy újra szóba lehessen hozni Trianon traumáját, fel is jött minden addig elfojtott nézet, indulat. A magam részéről azt gondoltam, hogy az uniós csatlakozás, a határok átjárhatósága magától meg fogja oldani a kérdést; ma már nem vagyok ennyire optimista. Az biztos, hogy határon túli honfitársaink helyzete lényegesen javult az elmúlt húsz évben, több helyen kormányalkotó tényezővé is váltak, de a kánaán még nagyon messze van. A kettős állampolgárság megadása szép politikai gesztus az anyaország részéről, de elkerülendő, hogy a kinti magyarok a hazai pártpolitikai élet kiszolgáltatottjaivá váljanak, az meg pláne, hogy bevándorlásra ösztönözzük őket. Nem volna jó, ha a Házsongárdi temetőben csak román gyerekek érdeklődnének románul szüleiktől, kik fekszenek ott ilyen kimondhatatlan nevekkel.

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.06.02. 07:01 • Címke: filmhíradók, videó, évforduló, történelem