​Kodály Zoltán

130 éve született a világhírű zeneszerző, zenetudós, zeneoktató. Műveit ma is játsszák az egész világon. Gyűjtőként is úttörő volt: nem csak felkutatta és közreadta a népdalokat, de műveiben fel is dolgozta őket. Tanárként zeneszerzők és zenepedagógusok generációit indította el pályáján, zenei nevelési módszerét a világ több pontján alkalmazzák.

Szülei nem voltak hivatásos muzsikusok, de mindketten játszottak valamilyen hangszeren. Kecskeméten született, de édesapja vasútnál betöltött állásai révén több évig felvidéki városokban éltek: Szobon, Galántán és Nagyszombaton. A zenét és a népzenét tehát már gyerekként közvetlen, autentikus forrásból hallhatta. Egyidőben volt hallgató a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán és az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán. Doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéből írta 1906-ban.

Még ebben az évben népdalgyűjtő körútra indult. Megismerkedett és barátságot kötött a hasonló elveket és gyakorlatot követő Bartók Bélával, akivel közösen adtak közre tíz-tíz népdalt saját zongorakísérettel. Kodály fél évig Bonnban és Párizsban tanult, majd miután hazatért, 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzéstanárává nevezték ki.

Kádár Kata (1944, r: Szőts István, részlet)

Művei a pályája során a teljes zenei műfajiságot lefedték. Írt hangszeres darabokat szólóhangszerekre, kamaraegyüttesre, zenekari és szólókísérettel dalokat, kórusokat, szimfonikus műveket, színpadra szánt daljátékokat, és pedagógiai célú műveket. Stílusa letisztult és a klasszikus hangzás- és formavilág megtartásával együtt is magyar, ugyanakkor korszerű tudott lenni. Nem csupán kölcsönvette a népzene motívumait és dallamait, hanem forma- és hangzásvilága szerves részeivé tette azokat.  

Előszeretettel írt énekhangra. Számos verset zenésített meg a magyar költészet jeles művelőitől: Balassi Bálinttól, Berzsenyi Dánieltől, Kölcsey Ferenctől, Arany Jánostól, Ady Endrétől, Sík Sándortól, Weöres Sándortól és másoktól. Célja volt egy magyar gyökerű és stílusú dalkultúra meghonosítása volt. Kiemelt figyelmet fordított elméletben és gyakorlatban is a prozódiára. Nem kedvelte az idegen hangzást, hanglejtést. Szóban és írásban is hevesen bírálta a nyugatos költők ízlését, amely a divatos hangsúlyos jambust akarta ráerőltetni a magyar nyelvre. Tiltakozása jogos volt, csak nem ismerte fel ő sem, hogy az időmértékes jambus a hangsúlyossal ellentétben nagyon is jól illeszkedik anyanyelvünk hangzásvilágához.

Zeneszerzőként első jelentős sikerét a 1923-ban a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricusszal érte el. A Kecskeméti Vég Mihály szövegére komponált magyar zsoltárral a közönség, illetve a szakmabeliek körében is komoly elismerést szerzett. Az 1930-as években írt művei a határon túl is sikert hoztak neki: Háry János daljáték (1925–27), Marosszéki táncok (1930), Galántai táncok (1933). A Felszállott a pávát (1938–39) és a Concertót (1934) már eleve külföldi (holland, amerikai) megrendelésre írta.

Háry János (1941, r: Bán Frigyes, részlet)

Pályája során mindvégig párhuzamosan művelte a zene különböző területeit. Zeneszerzői sikerei ellenére tovább tanított, kutatott. Szellemi támogatásával és népnevelő-népművelő eszméinek jegyében indultak el a harmincas évek közepén a Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratok. 1937-ben adta ki A magyar népzene című összefoglaló munkáját. A néprajz bevonásával meghonosította Magyarországon az összehasonlító népzenetudományt.

Kodály (1983, r: György István)

Műveiben és a közéletben is az óvodai és iskolai ének- és zeneoktatás bevezetésén, fejlesztésén munkálkodott, ami támogatásra talált 1945 előtt és után is a főváros és az ország vezetése részéről. Az elvei gyakorlatba ültetéséhez komponálta segédletül a Bicinia hungarica (1937–1942) négy kötetét, amely a kétszólamú éneklésbe vezeti be a tanulókat.

Kodályt tanítványai tisztelték, szerették, követték. Alapelvei alapján tanítványai dolgozták ki azt a zenei nevelési gyakorlatot, amelyet Kodály-módszer néven ismerünk. Követői, egyben legfontosabb munkatársai voltak: Ádám Jenő és Szőnyi Erzsébet, akik zeneszerzést hallgattak nála, és később ők írták a pedagógiai munkákat, és elsősorban ők is terjesztették a gyakorlatban azokat.

A Kodály-módszer értő fülekre talált távoli országokban, például Japánban is. Olyan ország is akadt azonban, ahol kipróbálták, később elvetették. A luxemburgi Esch-sur-Alzette Konzervatóriumában az 1970-es években egy teljes generációt oktattak alapfoktól felsőfokig a Kodály-módszer elvei és segédanyagai alapján, de náluk nem vált be. Nem akarom csökkenteni neves zeneszerzőnk és zenepedagógusunk érdemeit, de a „módszernek” van néhány hiányossága is. Gyorsan hozzátenném, hogy ezek a problematikus elemek nem kapcsolódnak közvetlenül Kodályhoz, hanem a számos tanítvány, illetve tanítvány tanítványa honosította meg azokat, miután a kodályi elveket intézményesen is bevezették a magyar zenei oktatásban.

Szűkebb értelemben a „Kodály”-módszer az énekléssel való fejlesztést és nevelést jelenti, illetve az eszközéül használt relatív szolmizációt. Kodály a relatív szolmizációt nem a professzionális zenei oktatás részének, mintegy alappillérének szánta, ahogyan ez alakult és tart a mai napig is, hanem segítségként az általános iskolai ének-zenei neveléshez, illetve az amatőr kórusok munkájához. Zeneszerző tanítványaitól nem várta el a relatív szolmizációt. (Ezt Pongrácz Zoltán zeneszerző is megerősítette, aki Kodály tanítványa volt, őt magát e sorok írója személyesen ismerte. Pongrácz Zoltán zeneelméleti tárgyú könyvének szigorú szaklektora volt.)

A relatív szolmizációnak két nagy hibája van. Egyrészt túlságosan bezár a dúr-moll-rendszerbe, miközben számos olyan lehetőség van, amely megfelel az akusztika törvényeinek, és változatossá teszi a zenei alapokat: például a modális sorok és a distanciaskálák, amelyek mentén már Liszt Ferenc is elindult kései darabjaival. Másrészt nem ad biztos memóriafogódzót egyes hangszertípusok művelőinek. Az énekeseket, illetve a fúvósokat, akiknek egyetlen szólamot kell megszólaltatniuk, nem gátolja komolyabban. A zongoristákat sem, mert a hangok regiszterei ki vannak terítve előttük: ami frekvenciában magasabb, az térben is magasabban (vagy másképp: jobbra) helyezkedik el. Azokat a hangszereseket nem segíti, sőt zavarja a relatív szolmizáció, amelyeken egy-egy hang 3-4 helyen (pl. húron) is megszólaltatható. A vonósoknak szintén kisebb könnyítés ezen a kategórián belül a viszonylag kevés (négy) húr és a korlátozott többszólamúság.

A szolfézsoktatásnak mindenképpen segítenie kell a hangszereseket, ezért olyan hangnevekre van szükség, amelyek pontosak (jelölik a módosításokat, mint az ábécés hangnevek: pl. ef–fisz); és könnyen kiejthetőek (fi, fé, má – a fisz, fiszisz és az esz helyett). Erre a kihívásra a prozódia nagymestere nem adott útmutatást a tanítványainak és azok növendékeinek. Kodály fő zenepedagógiai alapelvei viszont máig érvényesek: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz.

Szakmai és emberi igényessége megvédte őt a napi politikai befolyásaitól és támadásaitól 1945 előtt és után is. 1945 előtt zsidókat próbált menekíteni, bár egy ideig neki is rejtőzködnie kellett felesége származása miatt. Később pedig határozottan visszautasította Rákosit, aki új magyar himnuszt akart rendelni tőle és Illyés Gyulától. Az anekdota szerint mindketten egybehangzóan azt válaszolták a felkérésre, hogy „jó a régi”. Nem dőlt be a szélsőségeknek, de ez nem gátolta őt abban, hogy közéleti tevékenységet folytasson. Több művészeti, tudományos és társadalmi intézmény választotta őt vezetőjévé. 1945-ben a meghívták a Nemzetgyűlésbe parlamenti képviselőnek, 1946–1949 között ő volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke; 1956-ban pedig megválasztották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnökének. Nyugaton és keleten egyaránt szívesen fogadták látogatásait, konferencia-részvételeit. Mindig hazatért, és 1967-es haláláig aktív szereplője volt a magyar és nemzetközi zenei életnek.

Zenéjét gyakran felhasználták filmek kísérőzenéjéül. Több animációs filmet készítettek műveit alapul véve: A páva (1969, r: Richly Zsolt); A félelem (1993, r: Laurence Bergeot); Háry János (1983, r: Richly Zsolt, Jankovics Marcell). A Háry Jánosnak három élőszereplős feldolgozása is született. Néhány játékfilmben is hallható kísérőzenéje: Süt a nap (1938, r: Kalmár László); Zárt tárgyalás (1940, r: Radványi Géza); Szerelmes szívek (1944, r: Hamza D. Ákos). Egyik különlegesség Szőts István rövidfilmje, a Kádár Kata (1944), amelyet a rendező a festői székelyföldi havasokban forgatott, Kodály maga vezényelte a hozzá írt zenéjét a hangfelvételen. A filmesek gyakran tüntették ki figyelmükkel a zeneszerzőt, és kerek évfordulóin még életében és halála után is készítettek róla portréfilmeket, visszaemlékezéseket. György István 1982-es összeállításában emlékezett a zeneszerzőre és sokoldalú művészre.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2012.12.17. 10:18 • Címke: évforduló, zene