„​Az Operaház basszistája én vagyok” – Székely Mihály

Egy minden tekintetben „nagy ember”, aki az operairodalom legnagyobb szerepeit alakította.

Az operai legendárium szerint 1957-ben a frissen szerződtetett fiatal magánénekes, Molnár Miklós az Opera színészbüféjében összefutott Székely Mihállyal, a világhírű basszistával. Az újonc megragadta az alkalmat és illendően bemutatkozott. „Molnár Miklós vagyok – mondta szerényen meghajolva –, az Operaház basszistája”. Székely kezet nyújtott a fiatalembernek, barátságosan megszorította és így szólt: „Az lehet, fiam, hogy maga Molnár Miklós, de az Operaház basszistája én vagyok.”

Ám Székely Mihály nemcsak a Magyar Állami Operaház basszistája volt 1923 és 1963 között, hanem a legnagyobb basszisták egyike is a világon. Egyedi, természetes és utánozhatatlan hangú és színészi vénájú művész, de a magánéletben is jó humorú, csipkelődő, bohém – és talán ezért is nagyon népszerű ember volt. 

Székely Mihály 1936-ban

Jászberényben született 1901. május 8-án igen jómódú, zeneszerető családba. Édesanyja kitűnő cimbalmos volt, a fiúk közül egy gordonkán, kettő hegedűn játszott, nővérük zongorázott. A leendő operaénekest a város öreg cigányzenésze – a világhírű cimbalomművész, Rácz Aladár papája – tanította a vonó kezelésére. Több-kevesebb sikerrel, mert az ifjú Székely (akkor még eredeti családnevén Spagatner) szülővárosában inkább mint focista és a templomi kórus basszistája volt közismert. A gimnázium felsőbb osztályait már a fővárosban végezte, emellett a húszas évek legkiválóbb hazai énektanáránál, László Gézánál tanult. A közös munka eredményes volt, az 1923-as operaházi próbaéneklésen báró Wlassics főigazgató azonnal szerződtette a fiatal basszistát. A próbaéneklésből is legenda lett: az ifjú basszista nemcsak szerződést, de új nevet is kapott. A bemutatkozó ária befejeztével a főigazgató úr leszólt a színpadra: „Hogy is hívják magát, fiatalember?” László tanár úr, ismerve a főigazgató ízlését és nézeteit, egy hirtelen ötlettől vezérelve maga felelt tanítvány helyett: „Székely Mihály.” Így is szerepelt a neve első színpadra lépésekor, 1923. október 7-én a Trubadúr előadásának színlapján. Ezzel elkezdődött egy világkarrier.

Már az első két évad szerepeiben jelentős sikereket aratott nemcsak az operarajongók, de a zenekritikusok között is. 1925-ben szerződtette a bécsi opera, de barátai – köztük Ferencsik János – kérésére mégis itthon maradt. 1933-ban megházasodott, felesége értő tanácsai, segítsége, empátiája fontos része lettek nemcsak életének, de művészetének is. A harmincas években több sikeres európai fellépése volt: Bécs, Barcelona, Firenze, Salzburg operaszínpadain szerepelt sikeresen. Berlini szerződését a náci hatalomátvétel hiúsította meg, míg a háború kitörése miatt esett kútba első Metropolitan-szerződése és egy Doráti Antal által szervezett ausztráliai turné.

Repertoárja egyre szélesedett, egymást követte Sarastro a Varázsfuvolában, Mefisztó a Faustban, Sparafucile a Rigolettóban, Collin a Bohéméletben, Marke a Trisztán és Izoldában és a többi. Gyakorlatilag minden jelentős basszusszerep megtalálta. Pályafutása során összesen 84 szerepet alakított, s ebből több mint ötven főszerep volt. Sikereihez kezdettől fogva az is hozzátartozott, hogy maszkjait mindig saját maga készítette. 1934. március 29-én az Operaházban bemutatták Verdi Don Carlosát Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv rendezésében, Sergio Failoni vezényletével, parádés szereposztással, hatalmas sikerrel. „Fülöp király szerepében szinte utolérhetetlenül nagyszerű Székely Mihály. Zengő basszusa, fölényes muzikalitása és tökéletes alakítókészsége talán sohasem jutott oly pompásan kifejezésre, mint ebben a szerepben. Ez az alakítása még az ő nagy sikerekkel ékes művészi pályafutásának is jelentős állomása” – lelkendezett az Újság kritikusa.

A következő nagy alakítása a közel két évtized után ismét színpadra került Bartók A kékszakállú herceg vára címszerepének megformálása volt. A próbákon a szerző is részt vett, sőt Székely kérésére némileg változtatott is a szólam mélységén. Borogyin Igor hercegének Kolcsak kánja 1938-ban, Strauss Rózsalovagjának Ochs bárója (benne a Székely kiénekelte legmélyebb C hangjával) 1940 végén került a sikeres szerepek közé. Őket követte 1941 februárjában Leporello Mozart Don Giovannijában.

Wagner Walkűr című operájában

Ezután sötét évek következtek: a zsidótörvények miatt sorra kerültek az utcára kitűnő művészek, közöttük legutoljára 1944. március 19-én Székely Mihály is. A vészkorszakot Kispesten, egy pap barátjánál bujkálva élte túl. Természetesen ez az esemény is bekerült a legendák sorába: a Kékszakállú herceg, Sarastro, Fülöp király megtestesítője az idő tájt Szabó Mihály szolnoki menekültet alakította. Tevékenysége abból állt, hogy reggelenként kimérte a misebort a jezsuita páternek, aki eljött érte a plébániára.
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! – üdvözölte a pátert a jámbor Szabó Mihály.
– Mindörökké, ámen! – hangzott szelíden a válasz. Így ment ez heteken át. Székely Mihály beleélte magát alakításába – hiszen az életéért játszott. 1945 januárjában, amikor már nem volt szüksége az alakoskodásra, mégis, nem akarta kedvét szegni a kedves páternek. Reggel, amikor bekopogott a plébániára, szabályosan kimérte számára a misebort. Ám a páter nem nyúlt a bor után, hanem elmosolyodott.
– Ismerem én a művész urat – mondta. – Ha személyesen nem is láttam még a színpadon, de tudom, mindig is tudtam, hogy kicsoda...
– Köszönöm, nagyon szépen köszönöm, atyám – ragadta meg a derék férfiú kezét.
– Szót sem érdemel – tiltakozott a páter zavartan – Tudniillik meg kell mondanom, művész úr, hogy én ugyan pap vagyok, de nem jezsuita. Én vagyok a lajosmizsei főrabbi...

1945 februárjában újraindult az élet a budapesti Operaházban. És nemsokára elkezdődött Székely külföldi szerepléseinek második felvonása is: 1946-ban a régi barát Doráti meghívta Dallasba Verdi Requiemjének eléneklésére. Székely lekéste az előadást, a szólamot George London énekelte helyette, akinek ezzel a szereppel kezdődött a világkarrierje. Kárpótlásul Doráti a következő hangversenyén léptette fel barátját. Nemsokára szerződést kapott a Metropolitanbe, ahol 1949-ig szinte állandóan színpadon volt.

Borisz Godunov szerepében

Itthon Rácz Aladár lett az Opera igazgatója, s ez új szellemiséget hozott a színház életében. Székely – a megszokottak mellett – a Borisz Godunov címszerepét énekelte új felfogásban. A budapesti Operaházban további új szerepei a Falstaff és a Ránki opera, a Pomádé király új ruhája címszerepe lettek. Művészi teljesítményéért sorozatban kapja a kitüntetéseket: 1946-tól örökös tag, 1948-tól szülővárosa díszpolgárrá választja, 1949-ben először kapja meg a Kossuth-díjat, 1950-ben a Kiváló Művész címet. A második Kossuth-díját 1955-ben kapta.

Az ötvenes évek második felétől Székely pályája bővelkedett külföldi – keleti és nyugati – fellépésekben, vendégszereplésekben is. Fellépett a világ legtöbb zenei központjában. Pályája kiteljesedett, művészete teljes erejében ragyogott. Negyvenéves operaénekesi pályafutását 1962-ben a Don Carlos díszelőadásával ünnepelte. Egy évvel később, 1963. március 5-én lépett utoljára színpadra: Fiescót énekelte Verdi Simone Boccanegrájában. Két héttel később a műtőasztalon érte a halál. Távoztával pótolhatatlan veszteség érte a magyar és a nemzetközi operavilágot. Művészetének emlékét – sajnos az élmény teljessége nélkül – lemezek és filmszalag is őrzi. Székely Mihály példakép volt és marad minden idők magyar operaénekesei számára.

„Megmaradt benne egész életében a gyermek játék-öröme, a naiv öröm a játékban és a szépségben.” (Ferencsik János)

Székely Mihály nemcsak művésznek, embernek is „nagy” volt. Imádta a kutyákat, az autókat, imádott mulatni és viccelődni, de ugyanakkor mindig örömmel segített a hozzáfordulóknak is. New York-i tartózkodása alatt egy kivándorolt idős parasztasszony arra kérte az énekest, hogy a születésnapján menjen el magyar nótákat énekelni gyermekbénulásos lányához. Székely elvállalta a látogatást. Az akkoriban ott élő Jávor Pál így emlékezett a dologra: „Sokat hallottam Miskát énekelni, dalolni, de ez más Miska volt, mint akit mi eddig ismertünk. A kis egyszerű parasztnóták balladák lettek, vagy nevettető, fiatalos viháncolások. Virágcsokor helyett dalcsokrot hozott a kislánynak a nagy énekes.”

Oszlopos tagja volt a Fehér Holló Társaságnak, amelyben együtt ebédelt, kirándult és viccelődött többek között Csortos Gyula, Móricz Zsigmond, Bárdi Ödön, Fenyő Emil, Zerkovitz Béla, Fenyő Aladár és Petschauer Attila. Székely természetesen aktív résztvevője volt a következő tréfának is: egy hajókirándulás alkalmával Móriczhoz készültek Leányfalura, aki otthonában várta őket. A Fehér Hollók libasorban és köszönés nélkül bevonultak a kertbe, majd a házba, az éléskamrába. Ott szó nélkül mindent megettek és megittak, ami hozzáférhető volt, majd ugyancsak szó nélkül és libasorban, emelt fővel elhagyták a megdöbbent házigazdát. Ez is egyike volt Székely Mihály sikeres alakításainak. Gyönyörű hangja mellett az ilyen epizódok miatt is szerették.

L.L.

• Publikálva: 2013.03.22. 08:58 • Címke: évforduló, zene