Vokálkultusz a harmincas évek filmjeiben

A harmincas évek sajátossága, hogy a filmfőcímek alatti slágeregyveleget énekegyüttesek adják elő, megalapozva ezzel a film hangulatát.

Sok esetben akkor is így történt ez, ha magában a cselekményben nem szerepeltek vokalisták, így nem is voltak láthatóak. Ettől függetlenül azonban a hatás kifejezetten kellemes és ugyanúgy jellemző erre a korra, mint a filmfőcímek dadaista-futurista grafikai megoldásai.

A filmfőcímek hiányos adatközlésének köszönhetően sok esetben nem tudjuk meg a felirat alatt hallható egyveleg előadóit (Az új rokon), szerencsésebb esetekben azonban "kihallható" egy-egy énekes jellegzetes hangja. Ilyen például az 1935-ben készült Budai cukrászda is, ahol a Ma este még boldog vagyok című tangóban tisztán kivehető Weygand Tibor hangja. A film egyébként Sattler Andor (nem sokkal később Komáromira változtatta a nevét) tehetségét dicséri, aki zenei vezetői minőségben irányította a film hangfelvételeit, többek között a főcím alatt is hallható, a Comedian Harmonists stílusára erőteljesen emlékeztető játékos vokális felvételt. A hangszerek hangjainak utánzására egyébként más filmeknél is találunk példát: A kék bálvány már említett slágerét előadó színészek, Sárossy Andor és Gárdonyi Lajos Gózon Gyula énekét és füttyszólóját a Mills Brothers lemezeiből jól ismert stílusban kísérik: hangjukkal hawaii gitárt, bőgőt, trombitát, cintányért imitálnak.

Egy vokáltrió, -kvartett, vagy -kvintett zenei összehangolása rendkívül nehéz feladat. Szép számmal látunk is példát a régi magyar filmekben az ízlésesen, igényesen kialakított vokálegyüttesekre, amelyek mögött minden esetben többéves szakmai rutin áll. A húszas-harmincas évek fordulóján rengeteg tehetséges és jól felkészült, szép hangú énekes és énekesnő volt Budapesten.

A sorrend nem véletlen, ugyanis ebben az időszakban bizonyos tekintetben férfikultusz volt Magyarországon, ami a könnyűzenei keresletben és kínálatban is megmutatkozott. A Parlophone és Odeon hanglemezgyárak ez időben készült énekes lemezei között csak elvétve találkozunk női hangokkal, a slágerek 70-80 százalékát férfiak énekelték. Ez az állapot egészen a második világháború kezdetéig fennállt, amikor hirtelen átbillent az egyensúly az énekesnők javára. A harmincas évek filmjeiben azonban nem volt ilyen egyértelmű ez a megosztottság. Megfigyelhető, hogy a fontosabb szólóslágereket rendszerint nők (mégpedig leginkább a főszereplők) éneklik, míg a dramaturgiai szempontból kevésbé hangsúlyos, aláfestő betétszámokat (amelyeket rendszerint mulatókban, rádióból, gramofonlemezről hallunk) férfiak adják elő. A jazztörténet számára ezek a háttérzenék, háttérmuzsikusok lehetnek a legfontosabbak, ugyanis az esetek nagy hányadában ezekben a zenekarokban igazi, hivatásos muzsikusok játszanak.

Álljon itt emlékeztetőül egy ellenpélda is: a 13 kislány mosolyog az égre című 1938-as film, amelyben a főszereplő tizenhárom színésznő, mindenfajta zenei előképzettség nélkül együtt énekli Buday Dénes Akár nyár van, akár tél kezdetű „nevető foxtrotját". Kórusban, egyetlen egy szólamban tolják maguk előtt a dallamot mind a tizenhárman, ami sajnos az amúgy sokkal több fantáziát rejtő szerzemény rovására megy.

Egy másik filmben, az 1937-es Mai lányokban kizárólag a zeneszerző Ábrahám Pál gondoskodó igényességének köszönhető, hogy a dalok nem jutottak erre a sorsra. A történet szerint ugyanis ebben a filmben is fiatal lányok egy csoportja játssza a főszerepet, akiknek a reggeli ébredést egy dallal kell illusztrálniuk. Ábrahám úgy oldotta meg a feladatot, hogy kiosztotta szerzeményének strófáit a színésznők között és csak a refrént (Jó reggelt, itt a tej!), annak is csak egyes részeit énekeltette együtt.

Mai lányok, 1937

Ábrahám igyekezett a film másik betétdalát, a Négy cili, hat cili... kezdetű foxtrotot is felosztani strófákra és szétosztani a színészek között, ez azonban már nem ment olyan könnyen, mivel dramaturgiailag szétesett volna tőle a jelenet. A számot – amelyet egy autós kirándulás során ugyancsak egy szólamban énekeltek a színészek – ennek ellenére sikerült Ábrahámnak fogyaszthatóvá tennie, olyannyira, hogy a slágert a Patria hanglemezgyár is leánykórus kíséretével vette fel.

Mai lányok, 1937

A vokálegyüttesek divatja a húszas évek közepén kezdődött, és megszakítás nélkül egészen az ötvenes évek végéig tartott. E két időpont között természetesen többször változott az előadói stílus és az együttesek formációja is. A magyar hangosfilm első tizenöt esztendejében nagyjából két stílust lehet megkülönböztetni, amelyek közül időben az elsőt leginkább a kortárs német együttesek által játszott zenei ízléshez lehetne kötni. Ez viszonylag egysíkú (de nem unalmas!) hangzást és a szólók viszonylagos mellőzését jelenti, de ettől eltekintve melódiagazdagságot és romantikus harmóniát is.
A második korszak ezzel szemben egyértelműen az amerikai stílushoz hasonlítható, ami elsősorban a vegyes kórustechnikából és a szövegcentrikus kompozícióból érezhető. Ezenkívül az is megkülönbözteti az elsőtől, hogy a vokálegyüttesek felbukkanása filmen lényegesen ritkább. A mezsgye nagyjából 1938-1939 fordulójára tehető, amikor a magyar filmipar jelentős változásokon ment keresztül. A két stílust az is megkülönbözteti egymástól, hogy az elsőben magának a produkciónak gyakran nem is szántak olyan nagy hangsúlyt a rendezők és a zeneszerzők, mint később.

Láthattuk, hogy sok együttest csak főcímzene "feléneklésre" hívtak be a filmgyárba, szereplésre nem. De ha mégis felléptették őket egy nyúlfarknyi jelenetben, akkor sem került fel a nevük a főcímlistára. Számos produkció esetében éppen ezért nehéz kideríteni, hogy kik is énekelnek a sokszor nem is látható jelenetekben, hogy melyik vokálegyüttest halljuk. Így van ez például a Dunaparti randevú esetében is, ahol a címadó tangót éneklő férfikórusból csupán Weygand Tibor hangja vehető ki tisztán.

Weygand egyébként sok filmben feltűnik szólóénekesként, de prózai szerepéről is tudunk. Az 1934-ben készült Emmy című huszártörténetben vokálegyüttes tagjaként láthatjuk. A kvartettben – amely Erdélyi Mici Rendes kislány című foxtrottját kíséri – még egy érdekes és ismerős arc fedezhető fel: Ilosvay Gusztávé, a korszak egyik legtehetségesebb magyar muzsikusáé. Az együttes másik két énekes tagja sajnos ismeretlen, ugyanúgy, ahogyan a két évvel később készült Havi 200 fix vokáltriójának tagjai. Vélhetőleg az akkori idők népszerű Triumph Együttesét láthatjuk a filmben. Annyi bizonyos – és ez a jazztörténet számára cseppet sem mellékes! – hogy a film mulatójelenetei az Arizonában készültek.

Havi 200 fix, 1936

A süllyedő színpadáról és tréfás emelőszerkezetekkel felszerelt páholyairól közismert Arizonát a Havi 200 fix-en kívül még egy film dokumentálja, amely négy évvel később készült a Filmirodában Látta-e már Budapestet télen? címmel (r: Dáloky János, z: Vincze Ottó). A Dziga Vertov montázstechnikájára emlékeztető tízperces "jazz-fantáziában" pazar vágóképek illusztrálják az akkori idők pestjének éjszakai életét és Ákos Stefi dalát: Madam, szépsége, formája elbódító...

Az énekegyüttesek népszerűségére jellemző, hogy már a Hyppolit, a lakáj mulatójelenetében is találkozhatunk egy férfiakból álló vokálkvartettel, amelynek egyik tagja Fekete Pál tenorista, az Operaház buffója, az akkori idők egyik népszerű slágerénekese volt. Számuk, a Pá, kis aranyom, pá..., amelyet Erdélyi Mici szólójával énekelnek, még meglehetősen kezdetleges színösszeállítású, „hangszerelésű". Fekete például jóval hangosabban énekel társainál, túlkiabálja őket, mintha duettet énekelne a dizőzzel. Ugyanilyen csalódás az 1934-es Lila akác mulatójelenete, ahol Biller Irén és Békássy István How do you do-do... című, kissé „túl ütemesre" sikeredett foxtrotját énekli elő egy igencsak „vérszegényen" dalolgató-táncolgató férfikvartett.

Kurutz Márton

• Publikálva: 2012.02.15. 13:39 • Címke: videó, filmtörténet, kultúrtörténet, technika, zene