​A rosszlányok királynője

Nem hallhatott jól, mert egyik fülére süket volt, mégis világhírű énekesnő lett. Szépségével indult a karrierje, ő átokként tekintett rá, s tudatosan rombolta. Ízig-vérig nő volt, ő azonban semmit nem bánt meg viharos életéből, csak azt az egyet sajnálta, hogy nem férfinak született. Napjainkig kultusz övezi: híres, ha ezt akarta.

Nehéz megmondani, ki lakott a kezdetben gyönyörű, majd mindinkább omladozó germán homlokzat mögött – vélekedik Roger Ebert filmkritikus Susanne Ofteringer Nico Icon (1995) című filmjét tárgyaló kritikájában. Az idén elhunyt, óriási tekintélyű Ebert – aki 2005-ben elsőként kapott csillagot a hollywoodi Hírességek Sétányán a kritikusok közül, úgy tűnik, csupán ürességet látott ott, ahol mások végzetesen törékeny vonzerőt. A racionalitás embereit hidegen hagyja a Nico személyiségéből áradó bódító depresszió, amelynek érzékelése nélkül talán érthetetlen is, hogyan lett a német kamaszlányból világszerte ismert modell, színész, énekesként pedig „a hatvanas évek szirénje”, akinek lassú széthullását, középkorú junkie-vá válását a maguk óvatosabb életre váltásának igazolásaként néztek végig generációjából oly sokan.

A Nico Icont az Örökmozgó is játszotta

Az 1938-ban született Christa Päffgen másfél éves volt, amikor a háborúban elvesztette az apját, akinek személyét legendák övezik. Komolyabb kutatást igényelne annak ellenőrzése, igazak-e azok a történetek, amelyek szerint az apa zsidókat bújtatott, esetleg kém volt, ezért kellett meghalnia. Christa finom, elegáns, csöndes gyermek volt, mindig úgy nézett ki, mint egy kis hercegnő, minden fantasztikusan állt rajta. Kislányok milliói „tudják”, hogy ők „megcsinálják”: karriert fognak befutni. Christa maga is ezt gondolta, ám ő 16 évesen tényleg találkozott Herbert Tobiasszal, amikor szokása szerint a Kurfürstendammon nézegette a kirakatokat. A fekete-fehér divatfotóival ismertté vált fotós adta neki egy szerelme után a Nico nevet a sajátja helyett, amelyet a modellkedéshez túl konyhaszagúnak, túl németnek érzett. A lányt 1955-ben a Vogue szerződtette, s Párizsban megismerkedett Nikos Papatakis nightclub-tulajdonossal, későbbi filmrendezővel, akivel 1959–61 között együtt is élt. Addigra torkig volt a modellkedéssel, énekelni, filmezni kezdett, Fellini Az édes életében is feltűnt.



Nikos New Yorkba vitte éneket, színészetet tanulni, Lee Strasberg Actor’s Studiójában Marilyn Monroe volt az osztálytársa. Párizs és New York között ingázott: ő lett a jazz-zongorista Bill Evans 1962-es, Moon Beams albumának modellje, Párizsban pedig eljátszotta Jacques Poitrenaud Strip-Tease (1963) című, alighanem érdemeinek megfelelően elfelejtett filmjének főszerepét. A filmben Serge Gainsbourg főcímdalát is fölénekelte, a filmbe azonban Juliette Greco változatát tették, Nicóé csak 2001-ben jelent meg a Gainsbourg-filmdalok gyűjteményében.

1962-ben született meg fia, Christian Aaron (Ari), akinek Nico szerint Alain Delon volt az apja, aki azonban sem a gyereket, sem az anyját nem vállalta. Nico mindenhova magával vitte a kisfiút, akiből a Velvet Underground „kabalája” lett. Négyéves kora körül meglátogatta őket Delon édesanyja, aki meghatódott, hiszen a fia pontos mását látta maga előtt, azon azonban elszörnyedt, hogy a csipszen kívül nem sok ételt ismert. Delon édesanyja magára vállalta a nevelését, talán hogy saját fia elhanyagolása miatti lelkiismeret-furdalását enyhítse. Ari a new yorki-i bohém társaságból Párizs külvárosába, a vidékies Bourg-la-Reine-be került. Delon a menedzserével hívatta föl az anyját: válasszon, a kisfiú vagy ő. Az asszony racionálisan gondolta végig a kaukázusi krétakör-dilemmát: Delon felnőtt, el tudja látni magát, Ari azonban gondoskodásra szoruló kisgyerek. A fia 17 évig nem beszélt vele ezután. Delonnak nem ez volt az egyetlen szívtelen történet a magánéletében, népszerűsége azonban mindig csak átmenetileg csökkent – ami sokatmondó adalék a franciák hírességeikhez való viszonyához.


Femme fatale

Nico és a nagymama nem is lehettek volna különbözőbbek. Az idősebb asszony csodálta Nicót, a világon a legszebb nőnek tartotta, akit a sors rengeteg tehetséggel áldott meg, s aki mégsem sokat profitált rendkívüli adottságaiból, és egész életében boldogtalan volt. Az ő elbeszéléséből ismerjük azt az anekdotát is, amely szerint Nico három év távollét után látogatta meg először a fiát, s mindössze egy narancsot vitt neki ajándékba. Mindkettejükre jellemző a történet: Nico nem adott az elvárásokra, az idősebb nő pedig húsz év után is említésre méltónak tartotta a sztorit. Amikor Ari 14 éves lett, a hivatal felszólítására dönteni kellett az állampolgárságáról. Edith mama hivatalosan is örökbe fogadta, francia állampolgár, ha úgy vesszük, Alain Delon testvére lett. Egy szigorú katolikus bentlakásos kollégiumba került, amit gyűlölt, 17 éves korában az anyjához szökött, s visszavette a Päffgen nevet. Nico akkor már annyira készen volt, hogy föl sem tűnt neki, hogy az életmódjával heroinfüggőt csinált a saját fiából. Akit szerencsére kemény fából faragtak, ezt is kibírta, 1993-ban sikerült kigyógyulnia. Arit és Antonyt, a nála két évvel fiatalabb, „törvényes” Delon-fiút Serge Gainsbourg mutatta be egymásnak. Ari így ír erről: „Lelkileg Antony semmivel sem tűnt kevésbé elhanyagoltnak, mint én, de az ő változata az apa-filmről a »gazdagék gyerekéé« volt. Föl sem merült benne, hogy az apja iránt táplált ellenérzései vagy a kudarcaik számomra micsoda luxusnak látszhatnak.” Finom észrevétel, amit aztán elegáns távolságtartás követett: fölhagyott azzal, hogy közelebb kerüljön az apjához vagy a féltestvéreihez.

A világhíres banán

Nico világkarrierje szempontjából az 1966-os év volt a fordulópont: Amerikába szerződött a Ford Model Agency-hez. Azután vált szélesebb körben ismertté, hogy Bob Dylan bemutatta Andy Warholnak. Vele és Paul Morrissey-vel forgatták később kultfilmmé vált kísérleti filmjeiket is. Warhol révén 1966. január 13-án Nicoval lépett először színpadra – a New York-i Klinikai Pszichiáterek éves bankettjén (!) – a Velvet Underground. A Warhol körül kavargó társadalmi életről, a kultikussá vált figurákról úgyszólván mindent megírtak már. A korai Velvet Underground felvételeken még látszik a szöszke Ari, aki imádattal néz föl éneklő, csodaszép anyjára. Nico a kor underground divatjának megfelelő, saját személyiségéből dolgozó énekes lett, s ahogy egyre meghatározóbbá vált számára a drog, úgy kapaszkodott mindinkább a művészi tevékenységbe magába, s vált egyre kevésbé fontossá számára a technikai tudás. A Velvet Underground & Nico címmel 1967-ben megjelent bemutatkozó albumukat – amelynek minimál-borítóját a világhíres banánnal menedzserük, Warhol tervezte – a Rolling Stone magazin minden idők 13. legjobb lemezének tartja. Ezen található Nico image-száma, a Femme fatale, valamint a későbbi fesztiválsorozat nevét adó All Tomorrow's Parties is.

The Velvet Underground: Nico, Warhol, Maureen Tucker (női dobos!), Lou Reed, Sterling Morrison, John Cale (fotó és egy remek cikk: kitchenSnark.com)

A Velvet Underground kereskedelmileg kevéssé volt sikeres, hosszútávú hatása azonban annál nagyobb. 1982-ben Brian Eno egy interjúban azt mondta: igaz, hogy az első VU-album mindössze 30 ezer példányban kelt el, viszont mind a 30 ezer példány hatására új együttes keletkezett. Nico a warholi underground sztárgyár elemeként a vállalkozás többi projektjébe is bekerült, így önmagát játszotta a Chelsea Girls (1966) című, 195 perces filmben is. A már idézett Roger Ebert korabeli kritikájában értelemszerűen erről is leszedte a keresztvizet, bár azért egy csillagot adott neki: „A warholi univerzum egyéb darabjaihoz hasonlóan ennek a három és fél órának sincs semmi belső értéke, mert ez az osztott képernyős, szegényesen fotografált, alig vágott, perverziókat szenzációhajhász módon alkalmazó lötty olyan, mint a chiliszósz, amit a hús aromájának elfedésére használnak. [...] Warholnak egyáltalán nincs mondanivalója és technikája sincs, amivel elmondja. Ő mindössze filmezni szeretne, és meg is teszi: órákon és órákon keresztül. Ha a Chelsea Girls bizonyos Joe Schultz műve volna Chicagóból, feltehetően Warhol maga is nevetségesnek találná.” A Warhol-univerzum szupersztárjainak 15 perces hírnevéről szóló bonmot érvényét Lou Reed 1972-ben Walk on the Wild Side című dalában mesélte el személyes tragédiákra lebontva. Nico szólókarrierbe kezdett, de ő is pontosan tudta, milyen közegben mozog: a Chelsea Girlst énekli 1970-ben a hotel egyik szobájában:



Ha a ma is üzemelő Chelsea Hotel egykori lakóit fölsorolnánk, a pop-, beat- és az underground kultúra teljes történetét megkapjuk. Nico a Chelsea Girlsben már szinte alvajáróként mozgott, s ugyanolyan vontatottan, dekoncentráltan, csaknem kelletlenül intonált, ahogyan korábban modellkedett vagy filmekben játszott. Mintha mindig máshol járna, csak félig figyelne arra, ami történik. Mosolytalanul, szinte ridegen, távolian, elérhetetlenül. Valójában nem szerette, ha megérintették, s egyik férfitól sodródott a másikhoz. A hetvenes éveket túlnyomórészt Philippe Garrel francia rendezővel töltötte, több filmjében is szerepelt. Kapcsolatuk az idők során inkább testvérivé vált, s addig tartott, amíg a 10 évvel fiatalabb férfi meg nem csömörlött a junkie életformától. Szétválásukat követően Nico ide-oda csapódott, jóval fiatalabb fiúkkal élt, a kábítószer egyre jobban elmélyítette depresszióját. Annak azonban szívből tudott örülni, hogy a punk mozgalom az ő zenéiket tekintette előzményének, őt pedig a punk gót nagyasszonyának tartották.

A nyolcvanas években beérett a hatása annak, hogy Nico olyan hosszan ócsárolta és pusztította a saját megvetett szépségét. Garrel hatására sötétbarnára hennázta a haját, ami a politoxikomán életmóddal együtt azt eredményezte, hogy „végre csúnya lehetett”. Szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, öregedő, kiélt arcú asszonyt látunk a felvételeken. Zenekarának egyik tagja, James Young azt mesélte, hogy szinte büszke volt rá, hogy rosszak a fogai, a haja fakó, az arcbőre taszító, a testét pedig tűnyomok borítják. Ijesztően nézett ki, s ha elhisszük neki, örült ennek. Azok a pillanattöredékek, amelyek a koncertek előtt a szétesetten sminkelő Nicót mutatják, inkább arra utalnak, hogy ha akart volna, sem tudott volna szebb lenni ebben a korszakában, így talán praktikusabbnak vagy eredetibbnek tűnt a széthullásának dicsérete.

A Garrel-kapcsolat felbomlása után visszatért New Yorkba, ahol addigra a régi társaság erősen megfogyatkozott. Sokan váltak a kábítószerek áldozatává, egyre többen betegedtek meg AIDS-ben. Ebben az időszakban a Chelsea Hotel szomszédságában működött Halász Péter Squat Theater nevű színháza, ahol Nico is rendszeresen megfordult, oda is költözött egy időre, koncerteket is adott. Valószínűleg ennek a kapcsolatnak volt köszönhető, hogy 1985-ben Magyarországon is járt, Pécsen játszottak. Behind the Iron Curtain című albumán rögzítette kelet-európai koncertkörútja állomásainak anyagát. Ezen hangzik el a legdepresszívebben a Janitor of Lunacy című ballada, ami maga a hidegrázás:

Karrierjének van egy másik magyar, filmes vonatkozása is: Tarr Béla Kárhozat (1986) című filmjében szerepelt volna, de sajnos erre már nem került sor.

Élete utolsó két évében megpróbált visszatérni a mindennapokba: 1986-tól fokozatosan abbahagyta a heroint. 1988 júliusában Ibizán nyaralt a fiával. Elhasznált szervezete azonban nem bírta tovább: egy napon a kerékpárja mellett találta meg egy taxisofőr, kisebb szívrohamot kapott. Egy nap múlva, a kórházban agyvérzés következtében elhunyt. Hamvait Berlin-Grünewaldban, édesanyja sírjában helyezték örök nyugalomra, a temetésen néhány barátja a Mütterlein című számát játszotta le: „Kedves kicsi anyám, végre veled lehetek”.

Kultusza a mai napig élő. A bevezetőben említett Susanne Ofteringer csak azért kezdett filmezni, hogy leforgassa a róla szóló portréfilmjét, többet nem is filmezett. A youtube-ra szinte minden koncertfelvételét feltöltötték, és ezek nem szűkölködnek kortárs bejegyzésekben sem. A Heroes koncertfelvételét jimmydeweasel így kommentelte: „Húsz éve leszoktam a dohányzásról. Ahogy itt elnézem, hogyan gyújtja meg a cigijét, késztetést érzek, hogy lemenjek, vegyek egy dobozzal, és újra élvezzem az életet… Lehet, hogy hazafelé egy kis heroint is beszerzek. Istenem, mennyire DÖGÖS.”

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.07.18. 14:25 • Címke: nők, zene, évforduló