A Sziget szeme

21. Sziget Fesztivál: Fesztiválköztársaság – Emigrálj egy hétre!

A Sziget Fesztivál általános megítélését talán a tavaly óta működő Sziget Eye szimbolizálhatja: nagy élmény, jó szerkezet, de több, mint felerészben a külföldiekkel forog. Nagyon drága ugyanis.

Idén 362 ezren látogattak ki Magyarország legismertebb rendezvényére, ami a 2009-es csúcs-látogatószámhoz, a 390 ezerhez viszonyítva viszonylag nagy, a tavalyi 380 ezreshez képest csupán kisebb visszaesés. Gerendai Károly ügyvezető szokásos értékelőjében az idei Szigetet veszteségesnek nyilvánította. Az Index Gerendait azonnal „Nullszaldó” középső névvel ruházta föl és leszögezte: a 2000-es év előttről nincsenek adatok, ám azóta a 13 Szigetből nyolc volt nyereséges, legfeljebb kettő nullszaldós, s csak a többi veszteséges – az idei az utóbbi halmazba tartozik. Az Index hangütése a most éppen Sziget-ajnározó bulvárt leszámítva a magyar sajtó tekintélyes részére jellemző. A fesztivál a kereskedelmi vállalkozássá válás folyamata során és miatt sok kritikát kapott, ám idén a szidása mintha kötelező lenne. Ezúttal leginkább korábbi szimpatizánsai bírálják, legfőbb sérelmük az, hogy a tavaly Európa legjobb nagyfesztiváljának választott Sziget az eltelt 21 év alatt annyira megváltozott, hogy nem ismernek rá. Ennek okát az egyre nagyobb populáris felületben, az elbulvárosodásban, elvurstlisodásban látják.


Cirque du Sziget

A változás is, értelmezése is jellemző a magyar kulturális közbeszéd sarkítottságára. A kritikusok elsősorban a fő színpadok előadóinak divatjamúltságát hangoztatják, ám az olyan, egymástól markánsan különböző rendezvényről, helyszínről nem vesznek tudomást, amelyek csupán egy nagy fesztivál égisze alatt férnek meg egymással. Az „egyéb” kategóriák bővülése a 2000-es évek óta folyamatos. A cirkuszi, színházi előadások, filmvetítések, irodalmi rendezvények ugyanúgy ide tartoznak, mint a kormányzati és nonprofit szervezetek, a múzeumok kitelepedései, a zöldszervezetek kampányai, a rabbi tanácsa vagy a Hungarikum Falu – a lista hosszan folytatható. A fesztivált nem elsősorban zenei rendezvényként kedvelők számára ezek a programok adják a Sziget sajátos arculatát, azt a sokszínűséget, amitől jellegzetesen magyarrá, budapestivé válik a rendezvény. Hasonló eklektikusságot egy középfesztivál (például a kistestvér, a 2013-ban Európa legjobbjának választott, hatéves múltra visszatekintő, idén is nyereséges Balaton Sound) nem volna képes összefogni. A Sziget felületeit azonban jótékonyan árnyalják ezek, s csaknem minden – hivatalos és szubkulturális – irányban egyaránt növelik vonzerejét.

Több, mint felerészben a külföldiekkel forog (forrás: sziget.hu)

A Sziget alternatív zenei búvóhelyből egyfajta sűrítménnyé vált, a társadalmat örök vasárnapira szépítve ugyan, de összességében kicsiben megmutató rezervátummá, amely – mint minden rezervátum – némileg mesterséges, de ez nem okvetlenül válik kárára, sőt. A Szivárvány Sátorból lett Magic Mirror például több, mint egy évtizede képviseli a minimum PC beszédmódot a szexuális kisebbségek kultúrájának megismertetésével, amely beszédmód (felesleges is mondani) nem tekinthető természetesnek a Sziget határain kívül. Toleranciaszintjét tekintve a Sziget napjainkig azílum: aki Magyarországgal itt ismerkedik, érdekes, vonzó kulturális sokszínűséget tapasztalhat. A fesztivál égisze alatt békében megférnek egymás mellett a közélet erősen eltérő szegmensei és intézményei: a NAV, Emmi, drogprevenciós szervezetek, BIIRSZ, Debreceni Egyetem, Fővárosi Törvényszék, Greenpeace, Magyar LMBT Szövetség, Magyar Rektori Konferencia (!), Magyar Ultiszövetség (!), OMSZ, Fogyasztóvédelmi Hatóság. Lassan már nem akad olyan hivatal vagy szubkulturális szervezet, irányzat, jelenség, amely ne találná meg a számára otthonos sátrat, élőhelyet, fórumot. Bármely más nagy fesztiválhoz hasonlóan a Sziget olyan, amilyenné a felhasználó alakítja a maga számára. A programok, a közönség változását dőreség lenne a szervezőkön számonkérni. Huszonegy év nagy idő, szubkultúrák jöttek és mentek, a Sziget maradt, ami nem kis részben e nagyrendezvény közönségképző hatásának köszönhető. Eközben országszerte virágoznak a szubkulturális rendezvények, amelyek a Sziget indulásakor sehol sem voltak, s amelyekre hivatkozva kritikusai egyre-másra elmarasztalják a Szigetet.

Ez ment '93-ban. Köszönet, jövőre ugyanitt.

Való igaz, a Sziget nagy utat tett meg az azóta sokszor fölhánytorgatott „kell egy hét együttlét” óta. Az első 5–10 évében fogadtatása kétpólusú volt: utálták vagy rajongtak érte, s e szélsőséges véleményt a véleményalkotó világnézete szabta meg, amelyet kevéssé befolyásolt a fellépők aktuális listája. Nagyjából a 20. évfordulóig a nem promóciós jellegű beszámolók mérlegelőkké váltak, s a végső egyenleg a legjobb fesztivállá választás környékén az elvurstlisodás és a magas jegy- és bérletárak kifogásolása mellett is pozitív maradt. Ne feledjük azt sem, hogy ez volt az első év, hogy nem olvashattuk Uj Péter beköszöntőjét az eseményről a Pesti Est-különszámban, sőt, különszám sem volt, a Fesztiválköztársaság útlevele helyettesítette.


Exploring the city jungle

Az idei teljespályás lerohanás, féltés vagy utálat-hullám, úgy tűnik, függetlenné vált mind a minősítő gondolati hátterétől, mind a fellépők világpiaci árfolyamától. Bede Márton, aki 2009-ben még határozottan kiállt amellett, hogy a Sziget menő, idén a „temetni jöttem” szellemében fogta könyörgőre: „Léci, Sziget, ne csesződj el”. „Ami Magyarországon egyszer elromlik, azt soha a büdös életben nem javítja meg senki. A Sziget fesztivál most ennek a végleges elromlásnak a határán billeg. Egy-két éven belül el fog dőlni, hogy menthető-e, vagy le kell mondanunk a Magyarországot a világhoz kötő egyre kevesebb szál közül egy újabbról. Ez igazi tragédia lenne nemcsak azoknak, akik még kijárnak a fesztiválra, hanem az egész országnak is.” A Szigetet „Magyarország legfontosabb hetének” tartó, azt országimázs gyanánt tárgyaló publicisztika retorikus túlzásokban és egyszerűsítésekben bővelkedik ugyan, Sziget-szeretete azonban nem vitatható. „Ezek a tapasztalatok elsöprően pozitívak: reprezentatívnak tekinthető felméréseim alapján a világ 40 évesnél fiatalabb részének vagy semmi nem jut eszébe hazánkról, vagy a Sziget. A Sziget az egyetlen magyar ötlet, ami a rendszerváltás után született, és annyira tetszett a világ népeinek, hogy tömegek indultak el mifelénk. Erre sem egy épület, sem semmiféle sportesemény nem volt képes, és amíg nem kapjuk meg legalább egy foci-EB rendezési jogát, addig nem is lesz.” Bede a Sziget válságából kivezető utakat is megmutatja, szám szerint kettőt: állami támogatással történő növekedést államosítás illetve másnak átjátszás nélkül, vagy profiltisztítást a feszt lekicsinyítésével, ám minőségének emelésével.

Pillanatkép a zárókoncertről (forrás: sziget.hu)

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy „a Sziget nem menő” vélemény hívei hasonló szemüveget tehettek föl, mint a bulvárműsorok szerkesztői, akik annyira eredetiek, hogy másolattal dolgoznak. S ezzel meg is érkeztünk a 21. Sziget legtöbbet bírált programpontjához, David Guetta záróbulijához. Olcsó, de teljesen hiábavaló volna azt mondani, hogy nincs az az esemény, amelyből ne lehetne paródiát csinálni, vagy azt, hogy mindenki a maga szintjén dolgozza föl a történéseket, leginkább pedig az a kijelentés nem volna elegáns, hogy akinek nem tetszik, ne nézze. A kultúra- és koncerttervezésben az amatőrökkel szemben a hivatalos szervezők bizonyultak jobb ítésznek: a tömeg nagysága és látható öröme azt mutatja, hogy létező igényt elégítettek ki, a produkció maga pedig fullprofi volt. Odamentem, belenéztem a fényorgiába, tetszett, ahogyan a zene is, aztán negyedóra után a napommal elégedetten hazamentem: Guetta jó, de nem az én világom. Láttam korábban egy dokumentumfilmet (Out in East Berlin, 2013, r: Jochen Hick, Andreas Strohfeldt), egy játékfilmet (Parada, 2011, r: Srđan Dragojević), találkoztam számomra fontos emberekkel – Guetta és közönsége nem tartozott ezek közé, de nem volt ezzel különösebb bajom. Ahogyan azzal sem, ahogyan az idén először a Fidelio Sátorba kitelepült Operaház slágfertig angol-magyar összekötőszövegekkel és operaslágerekkel promotálta magát. Noha hallani nem sokat lehetett a környező zaj miatt, s korántsem volt akkora siker, mint azt a facebook-oldalukon kommunikálták, de üsse kő, ami a fontos: nem volt kötelező jellegű az esemény. Az enyém volt viszont mindenestül Rachid Taha a Világzeneiről, és ki meri azt mondani, hogy ő ne volna világszínvonal?

Csodaországban (forrás: sziget.hu)

Az ígért varázslatok elmaradása miatt mondhatnám, hogy csalódás volt a nulladik napi Quimby, de nem mondom, mert enélkül is fantasztikus koncert, remek buli volt. Kiss Tibiéknek talán tele van a hócipőjük a Most múlik pontosannal (magam utoljára Balatonfenyvesen hallottam éttermi hangulatfestőként, jelentem, bebizonyosodott, hogy asztalnál sem hal meg). A megoldás: Magyarországon élő indonéz kislánnyal énekeltették el, aki tavasszal tette föl a youtube-ra a maga verzióját.


Most múlik pontosan – másképpen

Szomorú, hogy a felvételt rasszista kommentekkel rohanták meg, de a Szigeten, a rezervátumban szerencsére nem volt hasonlónak nyoma sem. Varga Líviusszal úgyszólván együtt mentünk a koncertre, ő ugyanis előtte énekelt és dobolt a Fidelio Sátorban a Rájátszás-performanszon, ahol a zenésztársai Kollár-Klemencz László, Grecsó Krisztián, Beck Zoli, Háy János és Erdős Virág voltak.


Kistehén, költészet, széppróza (az Erdős Virág-vers szövege itt olvasható)

Mélyen az enyém volt Nick Cave is, aki nagyjából azt a műsort adta, amit Glastonburyben, azzal az óriási különbséggel, hogy a Szigeten nem őrizték úgy, mint a Koh-i-Noort.

Nick Cave Glastonbury-ben, elzárva a közönségtől

Cave 2005-ben már föllépett a Szigeten, a Bad Seedsszel 2008-ban jelentkezett utoljára (Dig, Lazarus, Dig!!!), azóta főleg a másik zenekarával, a Grindermannel dolgoztak. Februárban jelent meg  a Push The Sky Away, ez a „fenséges és lehangoló mestermű”, amelynek munkálatai közben tért vissza a Bad Seedsbe az alapító, 1986-ban kilépett Barry Adamson. Az új lemezzel éppen most járja az együttes a világot, a turné egyik állomása volt a Sziget-koncert.


Nick Cave & The Bad Seeds – We No Who U R

Cave és zenekara harmincéves történetének hullámveréseiben a korábbi törés Blixa Bargeld 2003-as kilépése volt, a mostani pedig az, hogy a Push The Sky Away az első olyan lemez, amely már a szintén alapító Mick Harvey gitárjai nélkül készült. A hangzást időnként érzelmesebb, néha meg fura módon punkosabb irányba viszi az is, hogy Warren Ellis hegedűjátéka került előtérbe. A glastonbury-i koncerttel ellentétben a színpadot itt két kifutó kötötte össze a közönséggel, s a cérnavékony énekes egy-egy feszültebb pillanatban lerohant a közönséghez, megragadta a rajongók kezét, végigsétált a keskeny kordon tetején, úgyhogy elmondhatjuk: a közönséggel való kontaktus iránti igénye sem változik, ahogyan ő is legfeljebb csak karakteresedik. A Szigeten tiszteletben tartották a kontaktigényét, így a 2005-öshöz hasonlóan most is a közös megőrülésről szólhatott az este. A koncertről bővebben a hvg.hu-n lehet remekül megírt kritikát olvasni.

Strandhangulat (forrás: sziget.hu)

Az idén nem vonzottak tömegeket a négy-öt éve még jóval népszerűbb Magic Mirroros vetítések vagy kerekasztal-konferenciák, az Orosz Dénes és Császi Ádám készülő filmjeiről (Coming Out és Viharsarok) tartott beszélgetésen gyakorlatilag én voltam az egyetlen néző. Sok helyszínre természetesen nem jutottam el, így az idén első ízben kialakított strandra sem. Jövőre, veletek, ugyanott!

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.09.10. 08:56 • Címke: program, zene