A gyorsan élő drámaíró

A 200 éve született ​Szigligeti Ede 114 színművet írt hatvan év alatt.

Szigligeti Ede igazából Szathmáry József néven született Váradolasziban, Nagyvárad mellett. Nyolc testvére volt, akiket édesapjuk szigorúan nevelt, amit édesanyjuk engedékenysége nem tudott ellensúlyozni. Elszegényedett ügyvéd édesapjuk minden gyermekének kiosztott feladatot, hiszen szükség volt rájuk. Miután 12 éves korában szülei elviszik színházba, másnap rögtön rendezett a testvéreivel egy színházi előadást a padláson. Már ekkor megfoganhatott benne az az érzés, amit később öregkorában megírt a megemlékezéseiben: „Soha sem éreztem oly magasztos gyönyört, mint az előadás előkészületei közepette”. Később a váradi osztályával együtt előadják a Kemény Simont és az Embergyűlölést és megbánást. Az előadások végeztével azonban a filozófia tanáruk annyira megszidta őket, hogy megfogadta: többet az otthoni „deszkákon” sem lép színpadra.

Nagyváradon és Temesváron járt iskolába, akkori mérce szerint jó tanuló volt, bár állítása szerint az írás-olvasáson kívül soha nem érezte, hogy az ott szerzett tudást gyakorlati célokra fel tudná használni. Temesváron nagyon jól megtanult latinul, édesapja azt is szerette volna, hogy pap legyen, fia viszont orvosnak készült inkább. Végül a középutat választották: mérnöknek tanult. Két évig Vargha János királyi mérnök mellett gyakornokoskodott, de a rengeteg egzakt tudomány nem volt az ínyére, sőt egyenesen untatta. Húszévesen Pestre költözik, hogy véglegesítse tanulmányait. Erre viszont nem kerül sor, mert órák után Harucha József íróbarátjával társaságot alapítanak, amelynek fő célja volt, hogy egymást írásra ösztönözzék. Egy darabig tartott a lelkesedésük, de aztán a vizsgák, a rengeteg tanulás miatt kicsit lanyhult az irodalmi láz.

Barabás Miklós portréja 1844-ben, a Pesti Divatlapban

Ősztől-tavaszig Pesten tanult, nyaranta viszont hazament Váradra. Így történt, hogy 32-ben láthatta a kassai társulatot, amelyben maga Déryné is játszott és az addig elrejteni kívánt szenvedélyei hirtelen feltörtek. Pestre visszamenve elkezdett rendszeresen színházba járni, a mennyekben érezte magát. 1833-ra már Pesten is megalakultak a magyar nyelven játszó társulatok. Akkoriban a pesti lakótársa, Fáy András fiát tanította zongorázni, így az ő közbenjárásával bekerülhetett végre egy truppba. Azonnal otthagyta a mérnöki tanulmányait és Szigligety néven lépett fel. Azaz csak lépett volna fel egy negyven szavas statiszta szerepben, de társai végül kihúzták a szerepét, ráadásul be is csapták: minden felvonásnál azt mondták, hogy a következőnél és a következőnél jön ő. Bár csalódott volt, de nem adta fel álmait, végül 1834 augusztusában lépett Mountfoucon Johanna című drámájában a színpadra. Reszketett, lámpalázas volt, de sikerült. Augusztus végén már párhuzamosan visz két szerepet is. Persze ezek nem kötött szerepek voltak, így a szövegtanulás nem jelentett akkora terhet. De hamarosan, a következő hónapban már kötött szövegű előadásokban lép fel: Hobik Márton, „új eredeti érzékeny játékában”, A valkói amazonban már betanult szöveget mond el és nem is akárhogy. Érzi, hogy egyáltalán nem döntött rosszul, mikor otthagyta az egyetemet.

Mivel hamarosan már hivatalosan is komédiásnak vallotta magát a budai színtársulat tagjaként, összeszedte minden bátorságát és megírta sikerélményeit a szüleinek is. A szülők külön-külön válaszoltak, nem éppen boldogan: édesapja kitagadással fenyegette, kérlelte, hogy bármi legyen csak komédiás ne, de ha már az lesz, akkor ne merészelje a nevét használni. Édesanyja is, bár a maga kedves módján, de kérte a fiát, hogy gondolja végig még egyszer a döntést. De az ifjú már boldogabb volt a pályáján és a környezetében, ezért felvette a Szigligeti Ede művésznevet, amelyet Kisfaludy Sándor Szigliget című költeménye, illetve egy angol romantikus regény egyik szereplője – Eduárd – neve után választott. „Úri származása” miatt szerződésében kötelezték, hogy balettelőadásokban bármilyen szerepet eltáncoljon (hiszen gyerekkorában tanulhatott táncot), de arra is, hogy darabokat fordítson. Mentesült viszont az akkori kezdő színészek egyéb kötelezettségei alól, nem kellett színlapot kihordani, plakátot ragasztania.

Őszinteségére és kiemelkedő önreflektív képességre vall, hogy idejekorán felismerte, hogy hiányzik belőle az igazi színészi tehetség. Viszont a drámaírásban egyre több örömet lelt. 1835-ben már több drámáját is sikerrel játsszák a színpadon. A Megjátszott cselekkel és Frangepán Erzsébettel is hatalmas sikert arat. Az egyetemi évek alatt elkezdett tevékenységeit továbbkifejleszti: megalapítja a Pesti Drámaíró Egyletet Garay Jánossal és Vajda Péterrel. Céljuk, hogy hazai nagy, szép és megható történeteket dolgozzanak fel a színpad számára. Sikerült is egymást ösztönözniük. Amikor 1840-ben bemutatják a Rózsa című színművét, már Bajza József is elismerően nyilatkozik egyedi hangjáról. Vörösmarty is felfigyelt rá, és innen már – 26 éves korában – egyenes út vezetett az Akadémia levelező tagságához. Ekkoriban már édesapja is újból szóba állt vele, sőt szerette volna, ha visszaveszi valódi nevét, de ezt a kérést a fia már nem teljesítette.

Elemző képességére vall, hogy megírta a Drámai állapotok című akkori kortárs drámákat elemző tanulmányát (amiért a Kisfaludy Társaság is tagjává avatta). Rájött, hogy mit szeretne igazán a magyar közönség látni: a nép mesterkéletlen életét és tiszta érzelmeit, naiv és bölcs megnyilvánulásait, amelyeknek gyakorta dalos formában adnak hangot. Bár igazából a németektől származik ez a műfaj, ő faragta ezt ízig-vérig magyarrá. Első igazi népszínműnek tekinthető darabja a Szökött katona, míg a leginkább kiforrottnak a Csikós tekinthető, amelyet 1847-ben írt.

1840-től a Nemzeti Színház tagjaként még színpadra lép időnként, de titkári, dramaturgi feladatokat is ellát. Egyre inkább a történelmi témák felé fordul a figyelme. A szabadságharc után, 1849-ben vígjátékban talált felüdülést: a sokak által „ostromállapotbeli elmeszüleménynek” nevezett Liliomfi a mai napig az egyik leggyakrabban játszott magyar színdarab. Nem csak kesze-kusza szerelmi történetek vannak benne, hanem bizonyosfajta történelmi reflexió is, amelyet szívesen látnak a magyar nézők a színpadon. Drámáit folyamatosan játsszák mindenütt, 1872-ben a legenda szerint megírta századik színművét.

A következő évben pedig már a Nemzeti Színház igazgatójává választják. 1865-től tanít a Színész Akadémián, és a Drámabíráló Bizottságban is helyet kapott. Rengeteget dolgozott: 1875-től már véglegesítették a Nemzeti Színház igazgatói székében, rendezett is, emelett igyekezett a francia-német kántáló beszédstílust egy realisztikusabb magyar szövegmondási gyakorlattá változtatni. Ugyanakkor számos tehetségsegítő programot is kidolgozott: például Jászai Mari, Márkus Emília is neki köszönhetik ragyogó pályájukat, de Paulay Ede érája alatt dolgozó szinte összes színészt is ő alkalmazta. 114 megírt dráma, rengeteg fordítás és az ezernyi további tevékenység azonban megtette nagatív hatását is. Hatvan éves korában betegeskedni kezdett, hatvannégy éves korában elhunyt. Feleségét, Sperling Francziskát és hét gyermekét hagyta magára.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.03.08. 15:23 • Címke: évforduló