Fájjon nekünk is

A brit DV8 teltházas előadásai elsősorban nem szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak. Viszont úgy, hogy a néző újból és újból erre az elgondolkodtatásra vágyik.

Nem is olyan régen, másfél évvel ezelőtt járt itt utoljára a DV8, ugyancsak a Trafóban, a Can We Talk About This? című előadásukkal. Akkor a muszlimok és más bevándorlók asszimilációjával foglalkozó előadásukat mutatták be. Bár ez bizonyos értelemben távolabbi problémának tűnik (még), de az alkotók szemlélete, valamint húsbavágó előadásmódja miatt az előadás a magyar közönség számára is tanulságos volt. Éppen ezért a mostani három budapesti előadásra is elkapkodták a jegyeket. A nyáron a bécsi Impulstanzon bemutatott John című előadásuk sem kevésbé rázós témával foglalkozik, de témája nem tűnik annyira egzotikusnak.

Andi Xhuma, Hannes Langolf, Ian Garside. (fotó: Ben Hopper)

A forgószínpadon egy hatvanas-hetvenes évekbeli otthont láthatunk, amely hol gyorsabban, hol lassabban forog, időnként pedig megáll. Narrátor meséli gyerekkorától kezdve az életét: erőszakos apuka, iszákos anyuka, szegénység, megerőszakolt nővér, gondatlanul nevelt csecsemő. Nem szomorúan meséli, hanem inkább filmszerűen, bizonyos helyeken kihagyásokkal, a drámai eseményeket sokszor meg sem nevezi, csak érzékelteti. Az előadásra jellemző a pörgős filmszerűség: a forgószínpadon néha csak pár másodperces jeleneteket láthatunk, úgy, hogy közben a szereplők belemerevednek egy mozdulatba – ezáltal mintha egy szomorú családi fotóalbumot néznénk. Vagy inkább egy szomorú családi kaleidoszkópot. Nem a történet a meglepő (pl. hogy a főszereplő, John már 19 éves korában apa lesz, addigi barátnői emlékét/listáját is humorosan emlegeti: „mindegyiknek A-val végződött a neve”), hanem az előadásmód: hogy miképpen válik egyenrangú, egymást kiegészítő, kvázi ugyanolyan verbális elemmé a Lloyd Newson művészeti vezető által kialakított mozgásforma és az elhangzott szövegek.

A Verbatim-tehcnikával készült előadás (több mint 50 interjúból készült az előadás szövege, szó szerinti idézetekkel – egyszer az igazi „John” hangja is felcsendül) John börtönbe vezető útját, majd az onnan való kikerülést mutatja be. A börtönbe egyenes az út: drogfüggőként, a szociális háló adta lehetőségekből megélő férfi, aki közben 150 kilósra is meghízott, magatehetetlen állapotban valakinek a halálát okozza. Rövid időre láthatjuk a tárgyalását is: az előadás egy kicsit elidőzik annál az etikai kérdésnél, hogy John beszámíthattalan állapotában valóban gyilkosnak mondható-e? A főszerepet alakító Hannes Langolf jóindulatú, szeretetéhes csibészként láttatja a főhőst. A börtönben edzéssel lefogy, a fia is felveszi vele a kapcsolatot: úgy érzi, végre tartozhat valakihez. Még egy tanfolyamnak is nekifog. Azonban a fia később rájön, hogy miért van börtönben, és már nem szeretne vele találkozni. Ekkor kicsit megtörik az egyenes szálú dramaturgia és egy meleg férfiak által látogatott szaunaközpontba kerülünk. Kívül-belül megismerkedünk a hely működési elveivel, látogatóival, hogy miképpen lehet ott társra találni. John számára talán nem ez a legjobb hely. Az előadás nem azt a pillanatot hangsúlyozza, amikor John felismeri, hogy a férfiakkal való kapcsolatot sem utasítaná vissza, hanem amikor rájön, hogy nem tartozik senkihez, pedig nagyon szeretne. De nem adja fel soha.

Kristoffer Rozental fotója

A DV8 előadásait a fizikai színház műfajába lehet besorolni mint (itthon talán Horváth Csaba rendezéseit sorolhatjuk ide, bár ő időnként elhatárolódik ettől a műfaji meghatározástól). A brit társulat sajátos kifejezés-/előadásmódot alkotott meg, ahol az emberi mozgások/gesztusok nem illusztrációként, hanem akcióként interpretálhatóak. A test és a gesztusok/mozdulatok nem az előadás kiegészítő elemei, hanem az előadás fókuszpontja, a néző figyelme rájuk összpontosul, miközben a történet narratíváját nem törik meg. Az előadók pedig abból a szempontból is kivételesek, hogy az előadás teljes ideje alatt (75 perc) kivételes teljesítményt nyújtanak: nem csak a mozgásra és a beszédre, hanem ennek a két összetevőnek teljes harmóniájára is figyelnek.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.10.08. 10:58 • Címke: színház