​A csend számít és nem a taps

Hol lehet meghúzni a határt a káprázatos művészi tudás és a fenséges érzéki csalódások felülmúlhatatlan játéka között?

A múlt század elején bevett módi volt zsidó polgárházak gyerekeinek valamiképpen világsztárrá edződniük – és ezúton kerülni ki az antiszemita haragot és a nyomasztó mindennapokat. És mert jó néhányan igazi karriert futhattak be, Kijev utcáinak ablakaiból megannyiszor szorgos zongora-  avagy hegedűgyakorlás hangjai szóltak. Természetesen mindig terem utánpótlás, ahol tehetséges művészek, példaképek és mindenekelőtt jó tanárok akadnak.

1926. januárjában egy huszonéves ukrán fiatalember Hamburgba utazott, hogy a pazar Hotel Atlanticben egy figyelemre alig méltatott zongoraestet adjon. Néhány Chopin darab után eljátszotta Liszt h-moll szonátáját, és a Figaro fantáziát. Pár nap múlva viszont valami igazán különleges történt: éhesen és átfagyva az állatkertből tartott a hotel felé, ahol menedzsere azzal várta, hogy a váratlanul beteget jelentő Helene Zimmermann helyett kellene beugrania, és Csajkovszkij első zongorakoncertjét előadnia. Kért egy üveg tejet, megborotválkozott, besietett a koncertterembe, ahol alig pár szóval, hogy „figyeljen, és csak kövesse a karmesteri pálcát, akkor nem lesz gond”, máris a zongorajátékba kezdhetett. A második akkord után felfigyelt a karmester az ifjú szólista életteli és lendületes játékára, mi több a közönségnek is elakadt a lélegzete. A koncert hatalmas sikert aratott, a kritikusok szerint Caruso óta nem járt Hamburg színpadán ekkora tehetség. Rögvest újabb koncertet szerveztek, amire azonnal elkapkodták mind a háromezer jegyet.

„A zongorajáték értelem, érzelem és technika kérdése és mindhárom egyszerre fontos: ész nélkül csak fiaskó, technika nélkül amatőr, érzelem nélkül pedig csak egy gépzongora.”

Ilyesféle történetek szinte minden virtuóz életpályának indítói – egy mesés pillanat, egy giccses véletlen, és a csodagyerekek máris a művészéletben találják magukat. A virtuózok nem hivatalnokok, a debütálásnak tündéri csókként kell hatniuk, és egyből fenekestül forgatják fel addigi életüket.

Wladimir Horowitz egyike az Oroszországból származó bő tucatnyi zenei világklasszisnak, akik később amerikai állampolgárok lettek. Ezt a muzsikus díszszemlét látva felmerül kérdés: sokuk közül miben rejlik Wladimir Horowitz virtuozitása, avagy esetleg csupán a hetyke apróságok művésze? Hol lehet meghúzni a határt a káprázatos művészi tudás és a fenséges érzéki csalódások felülmúlhatatlan játéka között?

Nehéz egy zongoravirtuóz jelentőségét megítélni, hiszen távolról sem csupán a billentés briliáns technikájában rejtőzik a titok. Horowitz szokatlanul egyenes, majdnem a billentyűkre fektetett kéztartással játszott, ugyanakkor legendás volt dinamikus billentése, drámai átélő képessége, visszaadva a zenemű finom tempó-, ritmus- és hangsúlyingadozásait.

Ezen felül felületesen és sokszor pontatlanul játszott – vagy nevezzük ezt inkább szabadságnak? Mert az egész önmagáról szól. Az ő habitusa, elképzelése, stílusa uralkodik mindenen, a szerző, a mű szinte csak ürügy. Senki más nem játszott ennyire puha pianissimót és viharos crescendókat, szinte zenekarrá változtatta a zongorát.
 
Karrierje a húszas éveiben kezdődött. Maga is csodálkozott azon, hogy az országokat nem fővárosaikon át hódította meg. „Oroszországban Leningrád, s nem Moszkva, Németországban Berlin helyett Hamburg, Amerikában nem New York, hanem Chicago – a fővárosok koncerttermeiben csak később játszhatott. A kritika legtöbbre Schumann-, Chopin-, Liszt-, Csajkovszkij- és Rahmanyinov-interpretációit tartotta, amiket nem átallott alkalmanként improvizatív jelleggel előadni.

„Bárkit megtapsolhatnak, viszont a játékod közben hallható csend: az a grandiózus.”
 
1932-ben a Fehér Házban Arturo Toscanini vezénylése alatt játszott, akinek lánya – a legenda szerint – egy Chopin-mazurka előadása közben szeretett bele, s rá egy évre a módfelett öntudatos lányt feleségül vette. Mindezek ellenére is folyamatos pletykák mentek arról, hogy Horowitz homoszexuális. Nem volt kétséges, hogy erősen vonzódott a férfi test iránt, és nagy valószínűséggel szexuálisan frusztrált volt egy életen át. Erős ösztöni késztetéseit jóllehet impulzív zongorajátékában vezette le. Azzal viccelődött, hogy „háromféle zongorista van: zsidó, homoszexuális és rossz”.


 
Viharos házasságuk legnehezebb szakasza az a tizenkét év volt, amikor Horowitz nem ült le hangszeréhez. A példátlan, sokaknak démonikus hangzású virtuozitásnak is megvan az árnyoldala, egy szenzációs ívű előmenetel után kénytelen volt szinte teljesen visszavonulni, idegi kimerültség, emberkerülés mellett gyötörte, hogy nem méltó a dicsőségéhez, s mindez ahhoz vezetett, hogy hosszú éveken át a korszak utolérhetetlen virtuóza a koncerteket sorra lemondta. 1953 és 1965 között csupán néhány lemezfelvételt készített, pihent, olvasott, kottákat tanulmányozott. A családtagjairól néha meglehetősen furcsán nyilatkozó feleség, Wanda később kijelentette: apja neurotikussá, férje pedig őrültté tette. Horowitz 1975-től orvosi utasításra idegnyugtatókat szedett, amik kisebb memóriazavarok árán kigyógyították depressziójából és újra világszerte koncerteket adott.

1986-ban, csaknem hatvan év után óriási sikerrel tért vissza a Szovjetunióba, moszkvai és leningrádi fellépéseinek politikai jelentősége is lett. Pályafutása alatt a teljes romantikus zeneirodalomból mintegy 150 hanglemez készült vele, ezeket több Grammy-díjjal jutalmazták, ő maga megkapta az amerikai Szabadság Érdemérmet, a francia Becsületrendet, és zongoraversenyt is neveztek el róla. A koncertek egy új lemezszerződést is eredményeztek, amely lehetővé tette számára, hogy otthonában, kedvenc zongoráján készíthesse felvételeit. Akkoriban készült a Columbia Artists híres portréfilmje is az agg művészről, Az utolsó romantikus címmel. Az epitheton ornans már jóval korábban Horowitzon ragadt.
 
Privát életben nagyvonalú és szívélyes volt. Vendégeit otthonában fogadta, s rögvest anekdotázásba fogott. Talán nehéz a szellemes csacsogás mögött a káprázatosan zenélő tehetséget felfedezni, de Horowitz egyáltalán nem zavartatta magát. A színpadon egész másképp viselkedett; játszi könnyedsége átalakult egy sajátos, tudatos jelenlétté.

Horowitz nem feledkezett meg arról, hogy világkarrierje Hamburgban kezdődött, közönségének búcsúzóul és mintegy fináléként 83 évesen 1987-ben Hamburgban nyilvános koncertet adott.
 
1989. november 5-én szívinfarktusban halt meg New Yorkban. Milánóban, a Toscanini-kápolnában egyetlen lánya mellé temették. Közel nyolc millió dolláros vagyonát a feleségére hagyta.

Jenei Gabriella

• Publikálva: 2014.11.05. 09:47 • Címke: évforduló, zene