​A jövőbe vetett lándzsa – Kocsis Zoltán köszöntése

Kocsis Zoltán zongorista, karmester, zeneszerző május 30-án lesz 60 esztendős. Szinte hihetetlen, mondja erre mindenki már-már rutinszerűen.

De ha megnézzük a kisfiús arcot, a mozgékonyságot, tűzzel égő szemeket, és főleg: hallgatjuk a lelkesen csapongó, komoly szakmai mélységeket feltáró fejtegetéseket, valóban megerősíthetjük: ez az ember elfelejtett megöregedni.

A Szépművészeti Múzeum (finoman szólva sem túl jó akusztikájú) termében azért gyűltünk össze néhányan kedden délután, hogy részint a kerek évfordulóról, részint a Kocsissal készült interjúkat tartalmazó kötet bemutatásáról essen szó. Egyikre sem került sor. Ehhez képest olyan szellemei, zenei kalandozáson estünk át, amely a Beethoven műveiben található rock and roll-motívumoktól (mint az Egmont-nyitány vége felé) a húszas évek közéleti kérdésein át kanyarodott az idős Liszt Ferenc elmagányosodásáig (itt jegyzem meg, a kérdező Juhász Előd öregedése is feltűnő késlekedést mutat). Bár a lezseren öltözött Kocsis Zoltán időnként bemutatott néhány motívumot a zongorán (és a végén elhangzott egy Schubert-darab), szinte csak arról volt szó, ami ő maga: zenéről, a háttérben: zenészekről, zenei életről, és még hátrébb, féltő gondossággal, a befogadó társadalmi közegben zajló folyamatokról.

Kocsis feltehetően mindent tud, amit a témában tudni érdemes, és mindent ezen a szemüvegen át szemlél. Konkrét zenei anyagokról beszél. Például: miért gondolhatta, s helyesen vélte-e Bartók, hogy a Székelyfonó 3. sora nem bizonyosan tekinthető népdalnak, tekintettel a benne befutott több, mint egy oktávra. A budapesti Opera élén Mahler miért ragaszkodhatott a magyar nyelvű előadásokhoz, és miért ő mutatta be Erkel vélhetően legjobb művét, az azóta lényegében elfeledett Brankovics Györgyöt? Miért nem jegyzik a nemzetközi zenei életben Erkel Ferencet, és jó-e, hogy magyar Verdit próbáltunk csinálni belőle? Miért rossz szándékosan a Szózat prozódiája? Tehetséges nép-e a magyar, és egyáltalán: van-e értelme a Kárpát-medencében egy nép tehetségéről beszélni? Van-e rossz műve (a több mint 500 alkotást jegyző) ifj. Johann Straussnak? Hogyan volt válasz a Fesztiválzenekar létrehozása arra a dilemmára, hogy a sok ragyogó zenész miért nem tud idehaza csapatban dolgozni? Népopera legyen-e ismét a felújított Erkel Színház? Van-e értelme az örök életnek, és miért nem akar ő maga több száz évig élni, ha Mozartnak 35 jutott? Ha a 64 éves Bartók "tele poggyásszal" távozott ebből a világból, félkész művekkel, tervekkel, hogyan látja saját következő esztendőit? És ki az a bátor, aki vázlatokból úgy gondolta, befejezi Beethoven X. szimfóniáját?

Miért beszélünk a halálról mint az élet ellentétéről, ha a halálról gondolkodás és talán maga a halál is az élet része?

Ha zeneileg jobb opera a Titusz kegyelme, miért a Szöktetés a szerájból van műsoron több mint kétszáz éve? És: ki az a Hummel, aki Beethoven szerint jobban ért a zongorához, mint Mozart? És tényleg jobban értett hozzá? Hogyan viszonyult ez a zongora mint hangszer fejlődéséhez abban a pár kritikus évben? Nagy zenemű-e Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya, amelyet 1923-ban rendelt meg a főváros a Psalmus Hungaricusszal és a Táncszvittel (érdekes, hogy pont ezeket, hiszen éppen e három zeneszerző: Bartók, Dohnányi és Kodály égették meg magukat együtt a Tanácsköztársaság idején). És ha igen, miért Kocsisék ásták elő az évtizedek alatt elfelejtett partitúrát?

A barangolás vége felé a zenész megjegyzi, jó dolog a Youtube, de el kell menni hangversenyekre, mert az élőben megtapasztalt akusztikai élményt semmihez nem lehet hasonlítani.
Mesél, mesél, nagy kedvvel és élvezetesen ad elő, láthatólag bármikor abbahagyhatják Juhász Előddel és bármikor újrakezdhetik. Egyetlen ponton, a legvégén hozta le a földre a beszélgetést nagy rutinnal Juhász, amikor megkérdezte: vajon Kocsis nem tart-e attól, hogy ő maga is tökéletesen elszigetelődik és magára marad, mint a kortársai közül tehetségben messze kimagasló Liszt Ferenc? Kocsis tudja a választ, Liszt magányának történeti és lelki okait: arisztokrata barátainak rossz tanácsai, egyenetlen zenei pályájának néhány mélypontja, Wagner intrikái. Ezeket összegezve arra jut, hogy mindez külső okok miatt következett be. (Juhász: "egyetlen vigasza volt, hogy belépett a ferences harmadrendbe", Kocsis: "azért a reverenda alá befértek bizonyos nők is".) Aztán abban maradnak, Liszt megjegyzése a jövő irányába dobott lándzsáról bizony utólag igazolja őt magát és zenei zsenijét is, hiszen a Csárdás macabre és az Allegro barbaro összevetésekor meglepő hasonlóságokat találunk.
Tényleg, érdekes: nem emlékszem, hogy a beszélgetés több mint egy órája során elhangzott volna a zseni szó.

Mentes Tamás

• Publikálva: 2012.05.29. 10:57 • Címke: díj, évforduló, zene